A Medál [Larry Stylinson]

74.

Erős fertőtlenítő szagot kezdtem érezni, ami facsarta az orromat, mire reflexszerűen húzódtak össze arcvonásaim. A fejem iszonyatosan fájt és még lehunyt szemhéjaim alatt is éreztem mintha forogna velem a szoba. Meg akartam mozdítani a bal karomat, viszont olyan erős fájdalom nyíllalt a vállamba, hogy azonnal visszafektettem eredeti helyzetébe. Hangosan felszisszentem mikor picit megmozdulva, a mellkasom körül éreztem egy újabb fájdalomhullámot. Bassza meg...

Mi a fene folyik itt?

-Louis?

Összerezzentem a semmiből jövő hangra. Észre se vettem, hogy nem vagyok egyedül.

A szemeimet valamiért nagyon nehezen tudtam felnyitni, így pár másodpercig a hallószerveimre bíztam magam. Az illető a szobában járkált, hol közelebb, hol távolabb volt tőlem. Hallottam, hogy keres valamit valahol, és hiába akartam, nem tudtam megszólalni.

-Lou?

Ismerős volt ez a hang. Ez a mély, rekedtes hang. Tudom, hogy többször is hallottam már ezt a hangot, de fogalmam sincs miért nem látom magam előtt az illető arcát. Semmit nem látok, de...várjunk. Csak nem..

-Harry?

Hangom olyan halk volt és rekedt, hogy hirtelen abban sem voltam biztos, hogy én szólaltam meg. A torkom teljesen ki volt száradva, és hiába nyeltem, a kaparó érzés nem csillapodott nyelőcsővemben.
Egy kis idővel később, nagy nehezen, de sikerült lassan felnyitnom szemhéjaim. Homályos tekintettel néztem végig a helységen, majd pislogva párat próbáltam kitisztítani látásom. Fehér falak, fehér lepedő, és egy emberi alak mellettem. Érzékeltem, ahogy az illető személy fölém hajol, valamilyen fekete ruhákat viselt. A homályos látásom miatt nem tudtam felismerni az arcát, csupán a hosszú, barna tincsei árulkodtak arról, hogy ki is lehet ő valójában. Másodpercek teltek el, mire tekintetemmel végre tisztán ki tudtam venni azokat a zöld smaragdokat, melyek engem figyeltek szüntelenül. Harry...

-Ne mozdulj, Lou! Az orvos mindjárt itt lesz. - mondta.

Szóval kórházban vagyok.

Így már érthető miért van ez az erős fertőtlenítő szag, és miért minden...fehér körülöttem...

-Mit érzel? - szólalt meg a göndör mellettem. - Szükséged van valamire?

Elgondolkodva néztem el róla, és mély levegőt vettem, a következő pillanatban viszont erős fájdalom nyíllalt mellkasomba. Basszus...

-Vi..Vizet.. - mondtam rekedten, és újra felé fordultam. - Szomjas vagyok..

Harry szó nélkül nyúlt az ágy mellett elhelyezkedő kis, kórházi asztalhoz, szemem sarkából pedig láttam, ahogy kibontja a vizes palackot és a kezében tartott műanyag pohárba tölt a folyadékból. A göndör elém lépett, és kérés nélkül segített, hogy ki tudjam inni a pohár tartalmát. Hálás tekintettel néztem rá, mikor pedig elemelte ajkaimtól az üres műanyagot, egy halk ,,köszönöm" szó hagyta el párnáim.

-Hol fáj? - kérdezte, és az ágy mellett levő széket felemelve, az asztal másik oldalára tette. Biztosan azon ült eddig, de...mégis mennyi ideje vagyunk itt?

Észre se vettem, hogy a bal karom be van kötözve, amíg egy meggondolatlan mozgás következtében, egy újabb erős fájdalmat éreztem meg végtagomban. Összeszorítottam szemhéjaim, miközben fejemet óvatosan visszafektettem a párnára.

-Mindenhol. - válaszoltam, és a mellettem állóra pillantottam kékjeimmel.

Harry meg akart szólalni, mondani akart valamit, azonban a szoba ajtajának halk kattanása belé fojtotta a szót. Egy talpig fehér ruhába öltözve, a harmincas évei végén, negyvenes évei elején járó férfi lépett be a helységbe. Rövid, felzselézett sötétbarna haja a plafon felé meredezett, arcán pár napos borosta díszelgett. A kis névtábláját megpillantva, azonnal rájöttem, hogy ő az, akit az előbb Harry említett. A helységbe belépő orvos nem tűnt egy rideg, mogorva, fehér ruhás alaknak, mint aki engem látott el még régebben.  Egy középkorú, szimpatikus férfinak nézett ki.