A Medál [Larry Stylinson]

101.

A másnap este sokkal hamarabb jött el, mint gondoltam. Már mindannyian a fegyverraktárban vagyunk és mindenki azt választ, amit magával akar vinni. Nekem nem kellett sokat gondolkodnom, egy 1911-es kézifegyvernél és egy C4-nél maradtam. Lassan negyed tizenegy, szóval nemsokára kimegyünk a kocsikhoz, hogy időben tudjunk a város másik végébe érni. Szerencsére az éjjel mindenki ki tudta pihenni magát, a mai nap folyamán még gyakoroltunk egy kicsit, de nem olyan sokat. Tartogatnunk kell az energiánkat a bevetésre.

Ahogy a hátamra tettem a C4-est és kiléptem a raktárból, a csuklómon levő hajgumit kezdtem el piszkálni. Eszembe jutott Louis. Érzem a hiányát, érzem azt, hogy most nincs mellettem. Az éjszaka álmodtam valamit, de már nem emlékszem, hogy mi volt, csak annyi maradt meg belőle, hogy Lou benne szerepelt. Azt sem tudom megmondani, hogy jó álom volt vagy rossz, mert az agyam azonnal kitörölte ahogy felkeltem, és csak Louist hagyta az emlékeimben. Tényleg nagyon szeretném hallani már a hangját...Újra akarom piszkálni őt, és szeretném, ha megint elverne abba a hülye FIFA-s játékban. De már csak egy éjjel. Már csak a ma éjjel, utána pedig láthatom őt újra. Remélem tud várni rám még egy kicsit...

-Mindenki megvan? - nézett végig rajtunk főnökünk. Már mindegyikünknél volt két fajta fegyver, plusz töltények, így senki után nem kellett már várnunk. Carl bólintott ahogy még egyszer végigfuttatta rajtunk szemeit. - Ok, irány ki a kocsikhoz!

Nyugodt léptekkel kezdtünk a kijárat fele haladni, mert még időben voltunk. Egy hét személyes és két öt személyes autóval fogunk a másik klubhoz menni. Liammel leöklöztem Greg és Roy háta mögött, mert mi nem egy kocsiban leszünk. A mi autónkkal fog utazni a főnök, így Liamnek át kellett adnia a helyét, de nem zavarja, amíg ezt a fajta köszönést meg tudjuk csinálni egymással. Így kívánunk sok szerencsét a másiknak.

-Harry, egy percre! - ragadott alkaron Carl és választ sem várva kezdett kicsit odébb húzni a többiektől. Liamnek csak biccentettem egyet, hogy majd ott találkozunk, és az előttem álló férfihez fordultam.

-Igen, Főnök? - néztem rá, arra várva, hogy olyasmire kérjen, amit tennem kell majd a támadáskor.

-Most ne főnöknek hívj, kölyök! - rázta meg fejét az ezüsthajú és csak azután szólalt meg újra, miután már mindenki kiment ebből a helységből. - Ez a bevetés kurvára veszélyes lesz. A legveszélyesebb. - hangsúlyozta ki, mire biccentettem. - Biztosan jópofa lehetett szórakozni velünk, de ne merészelj ma is meghalni, értetted?

Megmosolyogtat, ahogy fenyegetően felemelte mutatóujját előttem. A mellkasomra tettem az egyik kezem válaszként és egyenes háttal, felszegett állal néztem szemeibe.

-Esküszöm, uram, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy két sérülésnél többet ne szenvedjek!

Carl elmosolyodott.

-És azok ne legyenek súlyosak. - tette hozzá.

-És azok ne legyenek súlyosak! - bólintottam.

-Ezt akartam hallani.

Hozzám lépve, szorosan körém tekerte karjait, mire hezitálás nélkül öleltem meg én is őt. Ritkán szoktuk megölelni egymást, de ezeket a pillanatokat szeretem a legjobban. Jó érzés átölelni azt a férfit, aki gyökerestől megváltoztatta az életem egyetlen nap alatt. Akibe egy délután véletlenül beleütköztem, és aki végül a szárnyai alá vett és eljuttatott idáig.

-Tényleg ne halj meg, kölyök. - szólalt meg, szinte suttogva ezeket a szavakat a fülembe. - Nem akarlak megint elveszíteni...

Mosolyom még szélesebb lett ahogy újra becenevemen szólított. Már akkor így hívott, mikor évekkel ezelőtt először találkoztunk az utcán, azóta pedig megmaradt neki ez a fajta becézésem. Bár az elején kicsit zavart ez a megszólítás, az elmúlt három év során megszoktam és - ha lehet ezt mondani - meg is szerettem ezt a "becenevet".