A Medál [Larry Stylinson]

6.

Egész éjjel nem aludtam. Még meg se próbáltam, csak a hátamon feküdve bámultam a sötétben a plafont. Minden egyes két percenként az az alig tíz perc eseményei jutottak eszembe, és ha lehunytam egy másodpercre is a szemem, újra magam előtt láttam a történteket. A férfit ahogy nekem jön, oldalából ömlik a vér és elhaló hangon beszél hozzám...

Először azt hittem, hogy mindez szürreális és csak beképzeltem az egészet, viszont mikor a kórházból hívtak egy óra elteltével, hogy az idegen akihez kihívtam a mentőket életét vesztette...Akkor jöttem rá, hogy ez kibaszottul igenis megtörtént. Csak annyit mondtak a telefonba, hogyha szeretnék kicsit több információt megtudni, akkor be kell mennem, mert ezt nem mondhatták el mobilon keresztül. Így hajnali fél egykor a kórház folyosóján álltam és az orvossal beszélgettem, akihez került volna az idegen. Nem volt idős, sőt. Fiatal férfinek tűnt az utcai fények alatt, amitől még rosszabbul éreztem magam. Túl hamar ment a fény fele...

Az orvos azt mondta, hogy túl sok vért vesztett, mikor a kórház elé értek leállt a szíve, sikerült újraéleszteni, de olyan sok belső szerve sérült, hogy nem tudták megmenteni. A második szív leállás után már vissza se tudták hozni...
A nővér, akivel akkor beszéltem telefonon, mindenről beszámolt az orvosnak. A doki azt mondta, hogy ne magamat hibáztassam az ő halála miatt, én megtettem minden magam telhetőt, amit meg tudtam akkor tenni, és nekem köszönhették, hogy életben tudtam tartani még egy kis ideig még akkor is, ha a halála végzetes volt. Már hogy a fenébe ne hibáztassam magam.

Talán, ha akkor nem fagyok le mikor látom, hogy vérzik és azonnal hívom a mentőket, lehet még most is életben lenne! De nem, én, mint egy pisis kölyök, aki látott valami új állatot az állatkertben, áll és nézi messziről, úgy viselkedtem. Nem vagyok már három éves, bassza meg! Ha akkor egy normális emberként viselkedtem volna, hogy azonnal cselekszem, talán még most is élne. De nem, ezt is sikerült elbasznom, ahogy minden mást is! Viszont ez sokkal durvább az eddigieknél, mert...miattam halt meg egy ember...

A doki még átadta a részvétét és a férfi nevét is elárulta, de akkor már nem tudtam rá figyelni. Csak magamat ostoroztam, amiért nem sikerült egy életet megmentenem, ami csak rám számíthatott akkor azon a kihalt utcán.

Már hajnali három is elmúlt. A kórházból két órával ezelőtt értem haza, de semmit nem bírtam csinálni, még azt sem tudtam eldönteni, hogy befeküdjek-e az ágyba vagy nem. A dzsekit, ami fel itta a vért sikerült kimosnom, viszont szerintem soha többé nem fogom használni. Nem is értem miért nem dobtam ki azonnal azt a ruhadarabot. Túl rossz emlék fűz hozzá mostantól.

Tű élesen emlékszem az esti történtekre, ahogy az idegenre is. A ruhájára, a fekete szűk farmerre, a fekete pólóra, - nem értem, hogy nem fagyott meg olyan hidegben az utcákon - a haja hosszára és színére, az arca összes vonásaira, de ami a legjobban az elmémbe vésődött azok a szemei voltak. Azok a ragyogó íriszei, melyek a fájdalomtól és szenvedéstől csillogtak egy különleges árnyalatban...Soha nem fogom elfelejteni. Az életem végéig kísérteni fog az a fénylő szempár. Ahogy az is, hogy miattam vesztette el az életét.

Pontban 7:00-kor cseregni kezdett a telefonom. Lassan vettem fel az ágy mellől és kapcsoltam ki az ébresztőt, majd ugyanilyen tempóban ültem fel a matracon. Alig bírtam megtartani magam a lábaimon, szinte éreztem, hogy majdnem az összes erő kiment belőlem és csak egy kevéske maradt bennem. Alvatlanság, kimerültség...és éhség, mert az éjszaka végül semmit nem ettem.

A tükörben a megszokottakhoz eltérően egy sokkal másabb fiú nézett vissza rám. Rossz értelemben.
A szemeim alatt talán soha nem voltak még ekkora kék karikák, a hajam zsíros volt és lesimult, - pedig tegnap suli után mostam meg - az egy alkalmi vacsora kihagyás mintha azonnal meg látszott volna rajtam, az arcom sokkal beesettebb volt, mint tegnap. Mintha legalább öt napig nem ettem volna.

Talán soha nem éreztem olyan szarul magam, mint most. Semmihez nem volt kedvem, akár átöltözni, - az este csak a pulcsit váltottam le egy vékonyabb blúzra, amiben sikeresen megizzadtam - akár megmosni az arcom, hogy felébredjek vagy egy kis vizet inni, hogy elnyomjam a kellemetlen szájízem. Még a suliba sincs kedvem bemenni, de mit érnék el azzal, ha itthon maradok? Ugyanúgy semmihez nem lenne kedvem, mint most. Pótolni pedig nem akarok.

Egy hosszú sóhajtás után végül elkezdtem vetkőzni. A vizes ruhákat a szennyesbe dobtam, a zuhany alá beállva pedig megindítottam a vizet. Egy kellemes hőmérsékletűre állítva, amilyen gyorsan csak tudtam megmosakodtam és a hajam is újra megmostam. Míg a suliba érek megszárad, bár lehet kicsit jobban fogok fázni, de még ez sem érdekel.

Kilépve megtörölköztem, gyorsan fogat mostam, aztán mentem is kiválasztani valamilyen ruhákat a mai napra.

Fél nyolc elmúlt mire végre ténylegesen kész lettem és elindultam otthonról. Uzsonnát nem tettem magamhoz, éreztem, hogy a közelgő hat órában még nem fogok tudni egy falatot se lenyomni a torkomon. Még mindig a tegnap esti történtek járnak a fejemben...

Az úton minden mellettem elhaladó embernek a kezét figyeltem, azt gondolva, ha valaki a hasa körül tartja a testrészét, sérült. Akár férfi, akár nő, akár tinédzser, akár gyerek, mindnyájuknak a kezein tartottam tekintetem. Fülemmel a mellettem elhaladó autókra füleltem, de semmi szirénázást nem hallottam.

Hátam mögül hirtelen hangos és gyors lépteket hallok, mire azonnal megfordulok, de csak négy kisgyerek az, aki szaladva halad el mellettem, hátukon Villám Mcqueen vagy Frozen-es táskával. Hosszan fújom ki az eddig bent tartott levegőm. Louis, ha így folytatod, meg fogsz őrülni. Le kell nyugodnod!

*************

-Szia, Louis! - köszöntött Niall, amint beléptem a terembe, ahol csak pár diák volt még. - Mizu?

-Semmi. - feleltem, ahogy helyet foglaltam mellette, majd a táskát letéve magam mellé, elővettem az első óra tankönyvjét.

Az osztályban még mindig hideg van, így át sem jár az agyamon, hogy levegyem a kabátot magamról. Nem elég, hogy az éjjel nem tudtam aludni, folyton csak az idegen férfin járt az agyam, enni sincs étvágyam, nem akarok még fagyoskodni is.

-És...Hogy telt a tegnapi napod? - nézett rám Niall, próbálva velem felvenni a kapcsolatot. Legszívesebben most senkivel sem beszélgetnék, inkább csendben merednék magam elé, újra a gondolataimban elveszve, de ez nem lenne túl jó ötlet. Niallt pedig nem akarom megbántani, ő az egyetlen barátom.

-Mint eddig. - hazudtam.

-Megint nem aludtál, igaz? - kérdezte, mire fejet ráztam. - Minden rendben? Nagyon...furának tűnsz. Mintha valami történt volna. - kérdezte kicsit oldalra döntött fejjel. Nem értem. Ennyire feltűnő lenne? Pedig nem viselkedek máshogy, ugyanúgy nem beszélek sokat, mint eddig.

-Persze. - feleltem. - Minden rendben.

Niall nem szól többet, az utolsó tíz percet csendben töltjük. Az utolsó osztálytársam fix csengetéskor esik be az ajtón és amint helyet foglal, már a tanárt pillantom meg a nyílászáróban. Várjunk...ez a fizika tanár. Mit keres itt? Hisz matek van.

-Nem matek kéne legyen? Változott az órarend? - kérdeztem halkan Niallt, szemeimmel a tanárnőt  figyelve, ahogy nyugodt léptekkel az asztala felé sétál, majd helyet foglal ott.

-Matek holnap lesz, szerdán. Ma kedd van. - mondta, nekem pedig jön, hogy fejbe vágjam magam, amiért ennyire figyelmetlen vagyok. Ezek szerint...Bassza meg, rossz tantárgyakat pakoltam be mára!

-Francba! - mondtam halkan és a matek füzetet megfordítva kinyitottam, hogy a hátsó oldalaira írhassak, a könyvet pedig eltettem. Szerencsére a fizika könyvet tegnap nem vettem ki a táskámból, így azt gyorsan elővéve úgy csináltam, mintha semmi nem történt volna.

-Lou... - szólított meg halkan Niall.

-Hm?

-Biztos..minden rendben? - nem. Semmi sincs rendben.