A Medál [Larry Stylinson]

80.

A napok hol lassan, hol gyorsan teltek, a göndörrel filmnézésen és evésen kívül mást nem nagyon csináltunk, és már csak azon kaptam magam, hogy egy kórházi szobában vagyok és a vizsgálatok eredményeit várom lehajtott fejjel, egy kórházi ágyon ülve.

-Jó hírek, Mr. Tomlinson! - hallottam meg hirtelen Dr. Andrews hangját, mire azonnal a terembe lépő orvos felé kaptam tekintetem. - A röntgen felvétel semmi zúzódás jelét nem mutatja, a kulcscsontja szépen begyógyult, illetve a bordájánál is látszik, ahogy kezd lassan összeforrni a törés alsó végeinél. - magyarázta a kezében levő papírokat figyelve, majd mosolyogva nézett rám. - Betartotta mindazt, amit mondtam, és tetszik az eredmény, amit látok.

-Próbálok a legjobban vigyázni magamra. - mosolyodtam el én is halványan. - De mindezt inkább annak köszönhetem, aki egész végig mellettem volt. - mondtam őszintén, mire Dr. Andrews-nak még szélesebbre húzódtak ajkai.

-Ezek szerint sikerült találnia valakit, aki tudott vigyázni önre ezekben a napokban.

-Persze! - feleltem egyből, bár furcsálltam a szavait. Vajon nem jött rá, hogy Harry az a személy, aki vigyáz rám, és aki legutóbb is végig velem volt a kórházban?

Ne beszélj róla neki.

-Örömmel hallom ezt. - mondta, és az asztal felé fordult. - Szeretnék még pár dolgot átbeszélni önnel, mielőtt hazaengedném. A kötésre már nem lesz szüksége a továbbiakban. - bökött a mellettem heverő kötszer felé, mire oldalra pillantva, aprót bólintottam válaszul.

Pár perccel később kiléptem az orvosi szobából, és az ajtó mellett várakozó göndörre pillantottam, aki a fal melletti székek egyikén ülve, türelmetlenül rázta egyik lábát megállás nélkül.

Ne beszélj senkinek róla.

-Na? - pattant fel eddigi ülőhelyéről amint meglátott. Hihetetlen mennyire aggódik értem.

-A csont rendben van, de biztonság kedvéért még pihentetnem kell pár napig, és nem szabad megerőltetnem. A kötést már nem kell használjam, illetve kaptam új gyógyszert. - magyaráztam, miközben felemeltem a jobb kezemben tartott papírlapot. - A hátramaradt hetek lejárása után pedig vissza kell jönnöm egy újabb vizsgálatra.

A göndör a földet pásztázva hallgatott végig, majd lassan bólintott egyet, ezzel jelezve, megértette mindazt, amit mondtam.

-Most hogy van? - kérdezte kulcscsontomra utalva.

-Kicsit fáj, de nem olyan vészes. - feleltem. - A doki szerint ez természetes, mivel napokon keresztül be volt kötve, a testem pedig hozzászokott...ehhez...

-Szóval nincs semmi gond, ha fáj egy kicsit, és később magától el fog múlni? - foglalta össze röviden, mire biccentettem egyet.

-Elvileg így kell lennie... - mondtam halkan. Újabbat biccentett válaszul.

-Akkor menjünk, keressünk egy gyógyszertárt, és utána irány haza! Szeretném, ha minél hamarabb az ágyban lennél. - mondta, mire megforgattam szemeimet.

-Hazza, nem ülhetek mindig az ágyban, ezt te is tudod!

-Te pedig azt tudod, hogy én erről nem nyitok vitát. - felelte közelebb hajolva hozzám.

Szótlanul sütöttem le tekintetem. Hiába próbálnék "vitába" keveredni vele, a végén úgyis ő jönne ki győztesként belőle. Ezt örökre megjegyeztem vele kapcsolatban.

-Éhes vagy? - kérdezte, miközben a kijárat felé kezdtünk haladni.

-Egy kicsit.. - motyogtam.

-Arra gondoltam, hogy ma rendelhetnénk valamit. - mondta, mire kérdően pillantottam rá. - Szeretek főzni, de azért nekem is jól jönne néha egy szabadnap...