A Medál [Larry Stylinson]

90.

-Lou? Louis. - éreztem meg egy gyengéd érintést vállamon, mire összerezzenve kaptam fel fejemet.

A göndörhajú aggódó tekintettel nézett rám, miközben én azt próbáltam felfogni hol vagyok és mit csináltam éppen.

-Baszki... - motyogtam magam elé. - Megint..?

-Elaludtál. - válaszolta. Sóhajtva dörzsöltem meg arcomat. - Hagyd mostmár abba, ok?

-Nem lehet. - csóváltam meg fejemet. - Még át kell olvassam legalább ötször, hogy biztos legyek benne.

-Louis, egész nap erre a kémiára tanultál! - mondta. - Tudni fogod, ne aggódj. Hagyd abba, kérlek. - próbált meggyőzni, viszont újra fejet ráztam.

-Muszáj átnézzem az egészet...

-Ok, ennyit vártam!

Szinte reagálni sem volt időm a göndör ideges hangvételére, mert a következő pillanatban székestől fordított maga felé, és derekam köré fonva karjait, pillanatok alatt találtam a vállán magam. A fáradság azonnal kiment szemeimből, és kapálózva próbáltam kiszabadulni fogságából.

-Harry, tegyél le! - szólaltam meg. - Ne csináld már ezt, át kell olvassam azt a szart!

-Leszarom mit mondasz! Most szépen jó fiú leszel és azonnal lefekszel aludni, már hajnali egy is elmúlt! Szükséged van pihenésre!

-Majd pihenek holnap! - feleltem. - Úgyis már csak a holnapi napot kell kibírnom, és végeztem, egész délután aludni fogok!

-Aludni fogsz akkor is! - hangsúlyozta az utolsó szót. - És most is. Nem nyitok erről vitát. - kezdett el haladni a hálószoba fele.

-Nemár, Harry, tegyél le! - kezdtem el újra kapálózni, mindhiába. Semmi esélyem nem volt vele szemben. - Harold, ha nem teszel most rögtön le, esküszöm én..

-Te mit, Louis? - szakított félbe, hangja kihívóan csengett.

-Napokig szenvedni fogsz, én pedig nem fogok segíteni neked semmiben. - mondtam, bár én se tudtam mire gondolok ezen belül. Felnevetett.

-És ezt hogy fogod te megvalósítani? - kérdezte.

-Majd meglátod! - tettem karba kezeim, szándékosan hátába könyökölve, mire halk szisszenés hagyta el párnáit. Gonosz vigyorra húzódtak ajkaim. Nem lesz nehéz dolgom.

-Nehogy azt hidd, hogy könnyű lesz. - mondta, szinte a gondolataimban olvasva. - Mellesleg most te vagy az, aki meg sem tud mozdulni, szóval...inkább te fogsz szenvedni helyettem.

Megakartam kérdezni, hogy mégis hogy érti, azonban mikor megéreztem zongorista ujjait oldalamba nyomódni, majdnem kiugrottam az engem szorító karjából. Harry nem kímélt, egyre fürgébben jártak ujjbegyei oldalamon, a póló anyagán keresztül csiklandozták bőrömet, én pedig egy idő után már alig bírtam levegőhöz jutni.

-Harry, hagyd abba! Kérlek! - mondtam nevetve, viszont esze ágában sem volt leállni.

A könnyek már végigszántottak arcomon, miközben én továbbra is próbáltam kiszabadulni, de még egy kézzel is sikerült olyan szorosan tartania ahhoz, hogy ne tudjak kicsúszni karja alól.

Ha így folytatja, lehet bele fogok halni.

-Harrieh! - ziháltam nevetve, már teljesen kifulladva. - Tegyél leh, kérlekh! - próbálkoztam megtámaszkodni kezeimmel vállán, de a folyamatos csiklandozás miatt nem bírtam tartani magam. - Hazza! - szólítottam a becenevén, mire végre felfigyelt rám.

-Tegyelek le? Ok.

A következő pillanatban már a matracot éreztem hátam alatt, amint leesek rá. Harry szabályosan az ágyra dobott, viszont nem engedte, hogy felkeljek, pillanatok alatt magasodott fölém, és fogta le mindkét kezemet. Még mindig nevettem az előbbiek miatt, ahogy pedig puszikkal kezdte el halmozni arcomat, még szélesebb lett mosolyom. A csiklandozás utáni fájdalman kívül semmi mást nem érzékeltem felsőtestemen, aminek sikerült megnyugtatnia.
Két hét telt el mióta utoljára voltam a kórházban, az összeforrt bordám pedig tényleg rendbe jött, mert napok óta nem éreztem semmi fájdalmat jobb oldalamban, ahogy most sem. Harry pedig ez miatt mert a vállára kapni engem, de még így is vigyázott rám, mert nem a jobb oldalam, hanem a balt kínozták ujjai. Nem is tudja mennyire hálás vagyok, amiért még most is ennyire figyel rám...