A Medál [Larry Stylinson]

77.

Louis:

-Akkor tíz nap múlva várom vissza önt egy kulcscsont röntgenre, Mr. Tomlinson! Addig viszont kötelező kényszer pihenés, próbáljon ne mozogni olyan sokat, és semmilyen fizikai megterhelést se végezzen. Illetve gyógyszerek és vitaminok szedése, amiket felírtam önnek. - mondta Dr. Andrews, felpillantva a kezében tartott lapokból. Bólintottam egyet válaszul.

-Úgy lesz, doktor úr.

-Biztos nem szeretné, hogy hazajöjjenek a nagyszülei? - kérdezte. - Nem akarok tolakodónak tűnni, Louis. De orvosként azt gondolom a legjobbnak, ha lenne valaki, aki figyelhet és vigyázhat rád az elkövetkezendő másfél hónapban. - magyarázta.

-Ezzel én is egyetértek. - szólalt meg a mellettem álló göndörhajú felém fordulva. - Nem kellett volna lebeszélned őket arról, hogy idejöjjenek. Nem is értem, hogy sikerült ezt megcsinálnod... - sóhajtott, miközben fejet csóvált.

Valóban nem volt könnyű lebeszélni a nagyszüleimet arról, hogy az első géppel azonnal ide repüljenek. Sőt, nagyon is nehéz volt. De nem akartam, hogy idejöjjenek, több okból is; egyrészt mivel tata még dolgozik, most valamiért kevesebb munkájuk van, így kevesebb fizetést is kap, egy repülőjegy pedig nem olyan olcsó, másrészt...ha most ők hazarepülnének, akkor Harrynek el kellene mennie...

Lehet, hogy önző vagyok. Hogy nem akarom elengedni Harryt másfél hónapra, maradni viszont nem maradhat, mert nehéz lenne mamáéknak is elmagyaráznom, miért lakik velem egy idősebb fiú már hónapok óta. Hogy most csak magamra gondolok, és nem szeretném, ha Harry elmenne onnan, mert...a fenébe is, kibaszottul hiányozna. Az iskolában is éreztem a hiányát, az órák tízszeresen lassabban teltek, mint előtte, ha pedig másfél hónapon keresztül nem találkozhatnék ezzel a néha idegesítő göndörrel...az a hat hét egy örökkévalóságnak tűnne. Az éjszakai egyedül alvásokról nem is beszélve. Mi lenne, ha Harry elmenne és éjszaka se lenne mellettem? Mi van, ha...

Nem, ez nem fog megtörténni. Mamáék nem jönnek, sikerült lebeszélnem róla őket. A kórházban töltött napok, vizsgálatok, és gyógyszerek árának a háromnegyed részét kifizették, viszont én kértem meg őket, hogy ne fizessék ki az egész összeget, én is bele akartam adni egy keveset. Nem akartam, hogy az utolsó dollárukat is rám költsék. Harry amúgyis már előre kifizetett mindent, mikor még alig hoztak be engem, amit később tudtam meg, és hát...természetesen kiakadtam. Nem akartam, hogy a göndör rám költse a pénzt, mert nem tartozott semmivel, így addig nyaggattam, amíg el nem fogadta a tőlem és a nagyszüleimtől a kerek összeget. Napokba telt, de végül beadta a derekát. Pedig nem egyszerű dolgokat hoztam fel, azzal is fenyegetőztem, hogy belevágok a párnába, amit szülinapjára vettem, és tönkreteszem a tőle kapott plüssrókát is. Persze soha nem lennék képes tönkretenni azt a két tárgyat, ami mindkettőnknek fontos, erre pedig bizonyára Hazza is rájött, mivel egyáltalán nem ijesztettem meg őt ezzel a fenyegetéssel.
Tényleg nem volt könnyű dolgom, sokkal nehezebb volt Harryvel, mint a nagyszüleimmel, szinte lehetetlennek tűnt ráerőszakolni azt, hogy fogadja el a pénzt, de pár nap elteltével végre sikerült. Nagyon nem örült neki, én viszont figyelembe se vettem akkor este a duzzogását.

-Nem, doktor úr, nem szeretném. - csóváltam meg halványan fejemet. - Mellesleg...Van, aki vigyázni fog rám. - mondtam, és kékjeimmel a mellettem állóra pillantottam.

Harry komoly tekintete egyik pillanatról a másikra megváltozott, zöldjei már lágyan néztek rám, miközben félmosolyra húzódtak ajkai. Az én párnáim is felfele görbültek, halványan viszonozva a gesztust, majd újra az előttem álló orvosra vezettem tekintetem. Dr. Andrews felvont szemöldökkel nézett rám - amit nem tudtam hová tenni -, majd lejegyzett valamit a kezében tartott papírra.