A Medál [Larry Stylinson]

65.

Sípoló hang kúszott be tudatomba, mire karomat felemelve, fejemre szorítottam kezemet. A fájdalom bár nem volt erős, mégis épp elegendő volt ahhoz, hogy zavaró legyen az ember számára.

Az idegesítő hang lassan kezdett abbamaradni, szemhéjaim takarásán keresztül pedig érzékeltem az erős fényt, ami szintén zavaró lett számomra.
Feküdtem. Biztos voltam abban, hogy fekszem, mert éreztem az alattam levő keménységet, a jobb karom pedig teljesen elzsibbadt, mivel még most is alattam van. Viszont...tudok mozogni, ez pedig azt jelenti, hogy..

Lassan nyitogatni kezdtem szemeimet. A hirtelen fénytől fájni kezdtek látószerveim, így félig résnyire nyílt szemekkel próbáltam kivenni az egyelőre még homályos dolgokat körülöttem. A padlón fekszem és...itthon vagyok.
Felismerem az előttem lévő bejárati ajtót, a nyílászáró melletti fogason pedig a kabátomat. Az előszobában vagyok, de...mit keresek a földön?

Tekintetem lassan körbe vezetve a helységen, minden dolgot homályosam láttam magam körül, ahogy viszont egy emberi alak rajzolódott ki mellettem, lefagytak végtagjaim. Harry...
Biztosan ő az. Mégis ki más lehetne? Viszont..olyan rosszul látom őt...

Szaporán pislogva próbáltam kitisztítani látásom, ami egy kis idővel később sikerült is, majd újra a göndörre vezettem tekintetem.
Harry szintén a földön feküdt, alig pár méterre tőlem. Az egyik oldalán pihent, néhány göndör tincs eltakarta az arcát, csak a lehunyt szemei látszottak. Viszont nem hallom a légvételeit, és meg sem mozdul. Mintha..aludna vagy..

Már épp meg akartam szólítani, mikor erős fájdalom nyíllalt hirtelen fejembe. Ösztönösen kaptam ahhoz a részhez kezemet, és előre fordulva, ülés helyzetbe szenvedtem magam. Az erős nyíllalás szerencsére nem tartott sokáig, pár másodperc múlva lassan enyhülni kezdett, végül teljesen abbamaradt. Halk sóhajtás hagyta el ajkaim. Nem értem miért van ez...
Bevertem volna a fejemet?

Szemem sarkából érzékeltem egy kis mozgolódást mellőlem, mire oldalra vezettem tekintetem. A tőlem nem messze fekvő göndör egyik alkarján támaszkodott, míg másik kezével ő is a fejét fogta. Lassan nézett végig a helységen, ahogy viszont rám pillantott, félig kinyitott szemei  mostmár kikerekedve, pislogva meredtek rám.

-Louis.. - szólított meg halkan. - Jól vagy?

Egy aprót biccentettem válaszul.

-Te? - kérdeztem.

-Azt hiszem. - mondta elgondolkodva, majd újra körbe pillantott a helységben. - S..Sikerült?

Elgondolkodva vezettem le tekintetem kezeimre. A gyűrű ott volt az ujjamon, a kis kő még mindig a nyakamban lógott. Szóval a medál megvan.
Kékjeimmel a bal kézfejemre pillantottam, mire lehunyva szemeimet, egy újabb halk sóhajtás hagyta el ajkaim. Meg kell néznem.

Lassan megfordítottam eddig lehajtott tenyérrel pihenő kezemet, ahogy viszont sikerült kicsit megpillantanom a bőrfelületet, szemeim tányér méretűre kerekedtek.
Az a seb...Az a mély vágás, amit megejtettem magamon...eltűnt...
Egy karcolás sincs rajta, még a sérülés körvonala sem látszik.
Mintha...nem is történt volna semmi...

Harry felé pillantva láttam, hogy ő is a kezemet figyeli, zöldjei - az én íriszeimhez hasonlóan - döbbenten meredtek eddig végtagomra, most viszont rám vezette tekintetét.

-Ezt csak egy módon deríthetjük ki. - adtam meg a választ előbbi kérdésére.

Kezeimmel megtámaszkodva a padlón, lassan felálltam a földről. Harry pillanatokon belül követett, felegyenesedve fordult felém. Mozdulatlanul néztünk egymásra pár másodpercig, míg végül sikerült mozgásra bírnom végtagjaim. Kezeimet felemelve, lehúztam ujjamról a gyűrűt, majd zsebembe helyezve, lassan nyakamhoz emeltem karjaimat. Harry szótlanul nézett rám, ahogy pedig ujjaim megérintették a láncot, muszáj volt nyelnem egyet. Most derül ki minden...
Most derül ki az, hogy amit Dina mondott, minden igaz volt e...Hogy nem hiába csináltam meg azt az este, nem hiába keresgéltem talán órákon át, nem hiába..volt ez az egész, amibe belementünk...
Ha most leveszem és nem lesz ott, akkor nem sikerült. Viszont ha ott lesz...