A Medál [Larry Stylinson]

86.

A napok túl gyorsan teltek, ahogy pedig megpillantottam a nagy épületnek a kapuit, hatalmas csomó keletkezett torkomban. Tudtam, hogy elfog jönni ez a nap, tisztába voltam vele, de..de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar el fog telni ez a két hét...

-Biztos nem akarod, hogy veled menjek? - kérdezte a mellettem álló göndör, mire lehunyva szemeimet, mélyen szívtam be a levegőt.

-Nem. Ott lesz Niall, és nem leszek egyedül velük egy szobában. Nem lesz baj. - mondtam, bár inkább magamat próbáltam megnyugtatni ezekkel a szavakkal.

-Rendben. Hívj miután végeztél! - fordított maga felé, és egy apró puszit nyomott orromra. - A környéken leszek.

Remegő végtagokkal léptem át az iskola kapuit. Szőke barátom a bejáratnál várt engem, mikor pedig megpillantott, gyors léptekkel jött felém.

-Szia, Lou. - vont egy gyengéd ölelésbe. - Készen állsz?

Aprót bólintottam válaszul, mégha ez nem is volt igaz. Nem álltam készen. Egyáltalán nem, és nem akartam velük találkozni. Nem akartam látni őket, nem akartam hallani a hangjukat, mert mindig tudtam mi következik mikor találkozom velük. Ugyanez volt két évvel ezelőtt is. A vakáció előtti bordatörésem után rettegtem az új tanév kezdetekor bejönni ide, újra egy osztályban lenni két személlyel négyük közül. De most más lesz...Most mégis más lesz, hiszen nem csak én leszek és ők, hanem többen lesznek körülöttünk. Felnőttek.
Nem bánthatnak engem...ugye?

Szótlanul lépkedtem az üres folyosókon. Niall sem mondott semmit, így néma csend telepedett közénk, csak a lépteink halk hangjai hallatszottak. Mivel negyed tizenegy múlt, így minden diák jelenleg órán van. Mr. Brown ajánlotta, hogy akkor jöjjünk be, mikor tanítás van, mivel így el tudom kerülni a nagy tömeget, ami most nem tenne jót a sérülésemnek. Hálás voltam amiért odafigyelt erre, a telefonon keresztül pedig úgy hallatszott, mintha..tényleg aggódna értem.

A megfelelő ajtóhoz érve, megálltam, és a mellettem levőre pillantottam. Niall nem szólalt meg, csak kékjeimbe nézve bólintott, mire nyeltem egyet. A nyílászáróhoz lépve, hosszasan fújtam ki a levegőt, majd felemelve kezemet, lassan bekopogtam a fa lapján. Egy kis idő múlva a kilincs lenyomódott, a szobában tartózkodó személy pedig kinyitotta az ajtót előttünk.

-Mr. Tomlinson. Mr. Horan. - biccentett felénk Mr. Brown, mire mi is viszonoztuk ezt a fajta köszöntést. - Jöjjenek be!

A szobában senki nem tartózkodott rajtunk kívül, ez pedig egy kicsit megnyugtatott. Azt hittem hamarább itt lesznek, de úgy tűnik van még egy kis időm, mielőtt..minden elkezdődne...

-Foglaljon helyet, Mr. Tomlinson! - mutatott az ablak felőli fotelre az igazgató, miközben ő az asztala mögött helyezkedett el. - Hogy érzi magát?

-Öhm..jól. Azt hiszem.. - feleltem szűkszavúan.

-Örülök, hogy jobban van. - mosolyodott el halványan, majd torkot köszörült. - Tudja jól, hogy ma miért van itt. - kulcsolta össze ujjait az asztal lapján. - Véget szeretnék vetni ennek az egésznek. A többiek mindjárt fognak jönni, először önnel szerettem volna beszélni egy kicsit. - mondta, mire bólintottam egy aprót. - Mr. Horan! - fordult a mellettem álló szőkeség felé. - Sajnálom, de ön nem maradhat bent, az elkövetkezendő beszélgetések nem önre fognak tartozni.

-Értem. - bólintott a szöszi, nekem viszont bent akadt a levegőm. Gondoltam arra, hogy Ni nem maradhat végig velem, de...valahogy mégsem akartam ezt elfogadni. - Azért a folyosón megvárhatom Louist?

-Igen, nyugodtan. - mondta, Mr. Brown, mire Niall újra bólintott egyet, majd elköszönve tőlem, el is hagyta az igazgatói irodát. - Louis.

A velem szemben ülő férfira kaptam tekintetem.