A Blaha Lujza Akadémia mindig is egy problémás helyként volt számontartva. De miért ne lenne problémás, amikor minden magyar vezető gyermeke ebbe az intézménybe jár?
Közéjük tartozunk mi is, bizony.
Testközelből tudjuk elmondani azt, hogy az arisz...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Onnantól kezdve nem voltak már többé titkok. Nem volt olyan, hogy "mi", vagy "ők". Most már együtt bandukoltunk tovább a rejtélyekkel teli katakombákban és közösen próbáltuk megfejteni a misztikus könyvekben olvasott nyelvtörőre emlékeztető sorokat. Igaz, a fiúk haragja nehezen és lassan csitult el, azért semmiképpen sem volt reménytelen a helyzet.
Jó példa erre Csongor és Dalma, akik körülbelül fél napig bírták, ami alatt a lány idegességében betolt egy fél doboz Ben and Jerry's féle fagyit és néhány túró rudit — akkor toppant be a szobánkba Csongor bűnbánó arccal és vallotta be, hogy csak azért neheztelt, mert ilyen nagy dolgot titkoltunk el. Ameddig Dalma bement a fürdőszobába, hogy kicsit megmossa az arcát, Csongor megsúgta nekem, hogy valójában végig attól félt, hogy a barátnője lelkileg esett szét és azt rejtegette előle. Végül sikerült teljesen megnyugtatnom a srácot, hogy egyáltalán nincs erről szó, soha nem is volt, Dal totálisan kivirult, amióta jártak. Az emlegetett ezt követően levakarhatatlan vigyorral az arcán tért vissza, ezzel is csak igazolva a szavaimat. És onnantól kezdve ők újra ugyanolyan undorítóan édesek és szétválaszthatatlanok lettek.
És ez csak róluk volt elmondható.
xxx
Lehunyt szemmel ültem a színházterem első sorában, előttem két kellékekkel teli doboz volt egymásra rakva, azokat ütöttem a fülemben szóló zene ritmusára a dobverőmmel, a lábam szintén úgy járt, mintha a lábdobot vagy a lábcint akarnám használni. Egy ideje már szokásommá vált mindenből dobszerkót csinálni, legyen az egy asztal, éjjeliszekrény, polc, pult, a saját combom... Jó módszernek bizonyult a feszültség levezetésére és az agyam kikapcsolására, s ezzel már szinte mindenki tisztában volt a környezetemben.
Magamban énekeltem az I Love Rock 'N Roll szövegét, velem párhuzamosan Joan Jett üvöltötte a fülembe mankónak, s végig próbáltam kizárni a fejemből Karesz morcos tekintetét, amivel matek után ajándékozott meg a folyosón. Már majdnem másfél hét telt el, hogy utánunk jöttek, azóta háromszor is jártunk lent együtt, de továbbra is úgy viselkedett, mint egy hisztis kislány. Nagyon reméltem, hogy nem csak unatkozott és azért szórakozott velem.
– Napsi? – A hang tompán kúszott be a két sor közötti szünetbe, szinte észre se vettem. – Napsi!
A második szólításra kinyitottam a szemem, a zene pedig pont abban a pillanatban váltott át a Hells Bellsre. Összevont szemöldökkel abbahagytam a dobolást és felnéztem a rögtönzött dobfelszerelés túloldalán várakozó két fiúra, miközben a fülesemből megállás nélkül szólt a harangozás.
– Mizu? – pillantottam felváltva Örsre és Somára, miután kikapcsoltam a zenét, végig a szám belsejét harapdálva. Noha ők már nagyjából megenyhültek a sűrű bocsánatkéréseim miatt, azért tartottam tőle, hogy még nehezteltek rám.
