A Blaha Lujza Akadémia mindig is egy problémás helyként volt számontartva. De miért ne lenne problémás, amikor minden magyar vezető gyermeke ebbe az intézménybe jár?
Közéjük tartozunk mi is, bizony.
Testközelből tudjuk elmondani azt, hogy az arisz...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
_______________
Szeptember elseje vasárnapra esett. A diákok morcosan tértek vissza kedvenc (vagy annak nevezett) veresváraljai gimnáziumukba, hogy újfent elkezdhessék koptatni a méregdrága és luxus iskolapadot. Szokásos csoportjaikba tömörültek, a menők kritizálták a nyomikat, a zsenik lenézték a lázadókat. Habár mindenki azt hangoztatta, hogy a klikkesedés elkerül minket, ez egy egyszerű és nevetséges hazugság volt. Persze, nem csak az elit réteg csemetéi büszkélkedhettek azzal, hogy nyolc évig azokat a padokat illethetik ülepükkel - a tantestület néhány szerencsés, szegényebb polgár gyermekét is kiválasztotta. A földosztás jelenkori megfelelője, nem de?
Ha a Blaha Lujzába járhatsz, szerencsés vagy.
Én is ide járok, bár szerencsésnek nem mondanám magamat. Egész jól tanulok, van két csodálatos legjobb barátnőm, az atlétika csapat kiemelkedő tagja vagyok és dobolok az iskola saját együttesében, a Kámforban. Nincs rossz dolgom, gondolod te. Ennyi mindennel, ennyi csodával nem is lehetne. Sajnos, el kell, hogy keserítselek, ugyanis az életem nem olyan király, mint amilyennek tűnik. Nem, ha az apádat Szalai Norbertnek hívják és az ország egyik (ha nem a) legjobb sportorvosa. Nem, ha az anyádat Szalai-Rácz Sárának hívják és egy épp frissen kinevezett docens az ELTÉ-n. Nem, ha a nagybátyádat Szalai Ádámnak hívják és a magyar válogatott kiemelkedő futballistája. És nem, ha van egy öcséd, aki Szalai Dániel néven az alsó évfolyam színvonalas és népszerű tanulója, mindössze nyolcadik osztályban.
Szóval, nincsen egyszerű életed, ha Szalai Napsugárnak hívnak és olyan a családod, mint nekem.
A Blahában a nyári szünet egy nappal hamarabb ért véget, mint más középsulikban. A beköltözés elsején, az évnyitó ünnepség előtt történt - voltak, akik már délelőtt megérkeztek és elfoglalták a szobájukat, ismerkedtek az új szobatársukkal, berendezkedtek újra, vagy örültek a régi arcoknak. Mások szinte az utolsó pillanatban estek be, morcos fintorral búcsúzkodtak családjuktól a következő szünetig és átkozták az új tanévet. Danival mi valahol a kettő között helyezkedtünk el. Mondhatni, az ország másik felében laktunk, így általában az egész délelőttünk ráment, mire felvonatoztunk BAZ megyébe. Nem, nem hangzik olyan jól, mint ahogyan azt gondolod. A szüleink hetedikes korom óta nem vették a fáradságot, hogy elkísérjenek minket, elég nagynak hittek engem, hogy rámbízzanak egy négy évvel fiatalabb kölyköt. Tehát, ketten vonatoztunk mindig. A legközelebbi állomás Miskolcon volt, szóval onnan egy taxi vitt el minket a gimnázium birtokára - éljen a luxus. Az idei tanévkezdésre viszonylag hamar érkeztünk, már fél háromkor ki tudott rakni minket a sofőr. Sem az öcsém, sem én nem néztünk úgy az épületre, mint egy fenséges kastélyra, pedig nagyonis az volt. Nem, mindketten ugyanolyan morcosan meredtünk az ódon iskolára, átkozva minden elkövetkezendő iskolanapot. Sose értettem, hogy a szüleinknek miért kellett a világ végére járatni minket, amikor Budapest televan hasonlóan elit intézményekkel. Még az sem hatotta meg őket, amikor azzal érveltem (amúgy szerintem jogosan), hogy rohadtul hiányoznak. Mindegy, ezen már nem lehet és nem is akarok változtatni.
