A Blaha Lujza Akadémia mindig is egy problémás helyként volt számontartva. De miért ne lenne problémás, amikor minden magyar vezető gyermeke ebbe az intézménybe jár?
Közéjük tartozunk mi is, bizony.
Testközelből tudjuk elmondani azt, hogy az arisz...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Pénteken, még a tanórák kezdete előtt egyenesen a könyvtár felé vettem az irányt, kihagyva a szokásos, Blahás villásreggelit. Habár a gőzölgő tejeskávé és az ínycsiklandozó rántotta illata belengte az egész földszintet, próbáltam nem figyelni a korgó gyomromra, s megszaporáztam a lépteimet, egyenesen a célirányba haladva. Mivel még ennyire korán volt, az étel illata mellett a frissen mosott, faburkolatú padló csípős, lucfenyő aromája is ellepte a szaglószervemet, s fekete körömcipőm sietősen suhant végig a még félig nedves tisztítószertócsákban, a takarítónők legnagyobb bosszúságára.
Kissé viccesnek tartottam azt, hogy nem voltam fáradt, pedig éjszaka már megint nem aludtam szinte egy szemhunyásnyit sem. Ezúttal viszont nem a rémálmok gyötörtek, se nem az inszomnia, hanem az a közel negyven videó, amit Lucával néztünk végig az éjszaka. Fele a Karesz csatornájáról származott, a másik fele a Laczkóé volt, egyik nevetségesebb a másiknál, mondhatom. Igaz, Laczkó vlogjai tanulságosabbak voltak, Kareszen viszont sokkal jobban szórakoztunk, neki a vérében volt a poénkodás, ezt elismerem. Mindenesetre jót tett egy kicsit kikapcsolódni, s megszabadulni néhány óra erejéig a kínzó rémálmoktól. Bár az is igaz volt, hogy az apámtól kapott álomfogónak talán volt valamiféle mágikus ereje, ugyanis, ha rosszat is álmodtam, sem Mihály, sem pedig a fekete nő nem jelentek meg nekem többé és nem riadtam fel miattuk sírva.
A következő sarkon befordulva már ott várt rám a könyvtár több, mint százéves, faragott tölgyfaajtaja, mely félóriásként, körülbelül négy méter magasan tornyosult az ember fölé. A könyvtárunk hatalmas volt, egy igazi kincsesbánya, azt a szóbeszéd terjedt, hogy olyan kötetek is megbújtak a néhol ingatag, kopottas polcokon, melyeknek inkább múzeumban lett volna a helyük, mintsem egy iskolában. Állítólag maga Wunderlich Kálmán - a kastély tulajdonosa és az iskola alapítója - külön kérvényezte a végrendeletében, hogy ezek a kötetek semmiképpen se kerüljenek ki innen. Egyesek azt pletykálták, hogy kedvesétől, Blaha Lujzától kapta őket bimbózó, titkos románcuk emlékeként, mások viszont azt állították, hogy olyan államtitkokat őriznek ezek az ósdi, töredező lapok, amelyek jobb, ha sosem kerülnek olyasvalaki kezébe, aki önös célokra használná fel őket. Mindkét opció abszurdnak tűnt a szememben, de hát a Blahát rengeteg ilyen és ehhez hasonló legenda övezte, így nem is volt meglepő az, hogy ebből a könyvtár sem maradhatott ki.
Valéria, a könyvtárosnő szigorúan préselte össze vörös rúzsos ajkait, amint meglátott belépni. Megértettem, hogy miért nézett rám mindig ennyire ellenségesen, ugyanis egyszer kólával öntöttem le az egyik könyvet, amit innen kölcsönöztem ki, ő pedig köztudottan híres volt arról, hogy az ilyen eseteket a végletekig felfújja: hetekig nem engedett a könyvtár közelébe sem, egyedül Layos bának köszönhettem, hogy újra engedélyem volt belépni ide, ugyanis ő maga beszélgetett el személyesen a könyvtárosnővel, hogy nézze el nekem az esetet. Egy áldott jó lélek volt az az ember!
Egy aprót biccentettem Valéria felé köszönésképpen, mire ő felhúzott orral fordult el tőlem, szőke kontya kissé megingott a hirtelen mozdulat közben. Én csak lazán vállat vontam, majd a lábaim vittek maguktól, egyenesen ahhoz a polcsorhoz, ahol a múltkor az a könyv hevert, amelyben megtaláltam a képet Blaha Mihályról. Egyszerűen muszáj volt megtekintenem még egyszer a fotót, legfőképpen a tegnap éjszakai álmom után. Mihály többször is kiemelte, hogy jó lenne, ha megkeresném őt idekint, de fogalmam sem volt, mégis hogyan értette ezt. Először arra saccoltam, hogy a könyvre gondolhatott, hogy azt kell megszereznem, ám amikor lekaptam az említett tárgyat a polcról és újra végigpörgettem azt, nem találtam benne semmi szokatlant. Nem volt más tehát a furcsa vers/kántálás/prófécián kívül, amit a múltkor már kiloptam a könyvből, szóval csüggedten helyeztem vissza azt a polcra, s döntöttem úgy, ha már úgyis itt vagyok, jó lenne megírni az angol irodalom beadandómat Oscar Wildeból, hogy legalább azzal ne kelljen vesződni a hétvégén.
