A Blaha Lujza Akadémia mindig is egy problémás helyként volt számontartva. De miért ne lenne problémás, amikor minden magyar vezető gyermeke ebbe az intézménybe jár?
Közéjük tartozunk mi is, bizony.
Testközelből tudjuk elmondani azt, hogy az arisz...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
A földön feküdtem. Éreztem a mocskos, vizes talajt a ruhám alatt. Éjszaka volt, de valami világított.
Lassított felvételen láttam minden mozdulatot, mintha a testemen kívül lebegtem volna. Az iskolai egyenruhámat viseltem, ahogyan remegő lábakkal próbáltam feltápászkodni, a bokám belebicsaklott a hirtelen, darabos mozdulatba.
Előttem minden lángokban állt. Láttam, hogy a Blaha összes emeletén elterjedtek a lángok, az iskolai tartógerendái megadták magukat. Minden összeomlott. Az épület, amit szinte egész életemben otthonnak neveztem... megszűnt létezni.
Elnyílt ajkakkal, lassú aggyal néztem körbe a területen, a tűz hangja és a rombolás dübörgött a fülemben. Senkit nem láttam a közelben, mintha minden kihalt volna. Mintha mindenki meghalt volna. A barátnőim. A szüleim. Csongor.
Valakinek kellett a világon lennie rajtam kívül. Nem lehet, hogy csak én maradtam.
A lángokból származó meleg megcsapta az arcomat, csípte a szememet, amiből amúgyis folytak a könnyek és a füstöt eltekintve is szaggatottan vettem a levegőt.
Egy faág hirtelen megreccsenésére hátrafordultam, és szembetaláltam magam... saját magammal.
Én voltam. De valahogy mégsem.
A hajam hosszabb volt, göndörebb, sötétebb színű. Az arcom sápadtabb, az alakom vékonyabb, az iskolai egyenruhám teljesen fekete, a blúzom törtfehérsége világított csak az öltözékből.
De a legrémisztőbb az volt, hogy... a szemem egészen feketében úszott, mint a démonoké a filmekben. A homlokomon kidudorodó erek, a nyakamon, a kezemen rajzolódó véráram... minden feketében úszott.
Mintha... önmagam sötét változata lettem volna. Mintha egyenesen a pokolból vagy a sötét oldalról másztam volna elő, hogy magamat ijesztgessem.
Mi történt vele?
Mi fog történni velem?
– Thoancavaire. Thoancavaire – suttogta ő... suttogtam én magamnak, hátborzongató hangon, amitől minden szőr égnek állt a testemen. Belenézett az üres, sötét tekintetével az én szemeimbe, egészen a lelkemig hasított a pillantása, éreztem, hogy lassan beleszivárog a lénye a lelkembe. Ahogyan eggyé váltunk. – Ne engedd eltörni!
És ekkor felriadtam.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
