A Blaha Lujza Akadémia mindig is egy problémás helyként volt számontartva. De miért ne lenne problémás, amikor minden magyar vezető gyermeke ebbe az intézménybe jár?
Közéjük tartozunk mi is, bizony.
Testközelből tudjuk elmondani azt, hogy az arisz...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A jó és rossz közti különbséget már gyerekkorunkban megtanítják nekünk. Megismerjük őket a mesékből. A jó és a rossz. A hős és a gonosztevő. A megmentő és a veszett ügy.
De mi van, ha az igazi különbség csak az, hogy ki meséli a történetet? Hogy kinek van lehetősége megírni a történelmet?
Ez egy történet, vagyis pontosabban a mi történetünk... Amiben próbálunk normálisok lenni, amikor a világunk minden, csak nem normális.
A történetünk egyetlen kérdése: mi a történetünk hősei vagy gonosztevői leszünk?
_____________________
Mindig is eléggé ellentétes érzéseim voltak az autóutakkal kapcsolatban.
Ötödikes koromban, amikor elsőként kellett végigülnöm a háromórás utat, kétszer kellett megállnunk a Jászság kellős közepén, hogy kidobjam a taccsot. Az eltelt években persze ez javult. Próbáltam úgy elképzelni, mintha egy szomorú videóklip főszereplője lennék, aki depressziósan bámul ki az ablakon elsuhanó tájra, miközben a háttérben szól a zene.
A miskolci elkerülő volt mindig a nagy mérföldkő. Mindig ahhoz mértem az utunkat. Amikor magunk mögött hagytuk az autópályát, a Miskolcot elkerülő utat, már nem választott el sok minket az úticélunktól.
Ezúttal viszont nem volt megkönnyebbülés, hiszen nem is láttam a miskolci elkerülőt. Lekanyarodtunk a pályáról, bementünk a városba, és megálltunk egy Tesconál, hogy vegyünk pár dolgot. Nasit, legfőképpen.
Ha ezt otthon megtettük volna, biztos, hogy a felét elpusztítottam volna, mire felérünk az Alföldről Borsodba. Nem volt jobb dolgom a hátsóülésen elfolyva, minthogy egyek. Vagy azon gondolkodjak, hogy mikor bonthatok fel még egy tábla csokit, hogy a jóízlés határain belül maradjak. Vagy a kajálás után bűntudatom legyen, hogy mennyit zabáltam már megint.
Na jó, kit áltatok? Pont nem érdekeltek a jóízlés határai! De azért próbáltam nem túlságosan csörögve felbontva a sorban következő csokit vagy chipset, hogy Anyáék ne hallják meg. Mint tudjuk, hogy ez soha senkinek nem sikerült még a világon.
Miután visszaültünk a kocsiba, a GPS kivezetett minket a városból és folytattuk az utat. Hogy hova? Veresváraljára. Pontosabban, a Blaha Lujza Akadémiára.
A Zempléni-hegység és a Bükk hegyei között rejtőzik egy kisváros, amelynek a létezéséről csak maroknyi ember tud. Ennek ellenére a kisváros egy miniatűr metropolisz, telis-tele a legdrágább és legfellengzősebb márkák butikjaival, menő éttermekkel és az Oxford Streethez hasonló bevásárlóutcákkal. Starbucks, McDonald's, Gucci, Louis Vuitton, Christian Louboutin, Chanel, Michael Kors, Pandora üzletek sorban az utcán, és még sorolhatnám.
