A Blaha Lujza Akadémia mindig is egy problémás helyként volt számontartva. De miért ne lenne problémás, amikor minden magyar vezető gyermeke ebbe az intézménybe jár?
Közéjük tartozunk mi is, bizony.
Testközelből tudjuk elmondani azt, hogy az arisz...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A karácsony a Blahában mindig is ambivalens érzésekkel töltött el. Gyönyörű volt, ahogyan az egész kastélyt feldíszitették, hogy mindent hó borított itt, a hegyek között, ország legmagasabb pontjai környezetében, és hogy az Előcsarnokban feldíszített karácsonyfa szinte belevilágított a lelkünkbe. Másrészről… az iskola egyik napról a másikra veszített a létszámából, ahogyan a szünet első napjával hazautaztak azok a diákok, akik vagy nem kívántak részt venni a karácsonyi bálon, vagy túl fiatalok voltak, hogy egyáltalán beengedjék őket.
Sosem kezeltem valami jól, ha az emberek egyik pillanatról a másikra eltűnnek mellőlem. Talán azért, mert gyerekkoromban túl sokszor kellett végignéznem, hogy a barátaim elhagynak. A Blaha mindig is felfrissülést okozott, mert tudtam, hogy itt a barátaim nem csak közeli ismerősök. Hanem a családom, akikkel megosztom az otthonom. Őszintén nem hittem volna, hogy mennyire mélyen tud érinteni, hogy Viki még a bál napja előtt elhagyja az iskolát. Mikor felkeltünk, már vártak minket a csoportos beszélgetésünkben a képek, amiket a repülőgép ablakából lőtt, úton Skócia felé. Boldog voltam, amiért jól érzi magát és hogy kap egy lélegzetvételnyi szünetet az elmúlt két hónap hurrikánja után. De aztán… felnéztem a telefonomból és Napsi bőröndjei is kiszúrták a szemem. Meglepett, amikor bejelentette, idén nincs kedve a bállal járó sok cécóhoz. Nem volt jellemző Napsira. De megértettem. És amikor délelőtt az öccsével együtt elhagyták Veresváralját, olyan szorosan megölelgettem, mint még soha.
Ezzel kettesben maradtam Lucával. És a fiúkkal. Csongor, Örs és Karesz a bál utáni reggel terveztek hazamenni, Soma családja pedig Veresváralján lakott, így ő igazán nem is hagyott minket ott. Már éppen megszoktam volna, hogy így összenőttünk így nyolcan, amikor beüt a téli szünet és mindenki hazahúz a fenébe.
Egyszerre imádtam és gyűlöltem a karácsonyt.
– És itt is van! – miután Napsit lekísértem a bejáratig, Pattival találtam szembe magam az egyik lépcsősornál. Az iskolarész felől jött, és egy lapos, téglatest alakú csomag volt nála, amivel úgy sietett, mintha csak egy tollpihét tartana a kezében. – A karácsonyi példány!
Megtorpantam és összeráncolt homlokkal néztem a papírtömbre, amit Patti lobogtatott a kezében, és amikor odaértem hozzá, a kezembe is nyomta.
– Kicsit el vagy késve, nem? – nem kellett sokat nézegessem, hogy kitaláljam, az iskolaújság karácsonyi számát tartom a kezemben. Lomhán végigpörgettem, de a szemem szinte sehol nem akadt meg. Még a saját cikkemnél sem. Miután megtaláltuk a katakombákat és minden szabad percünket ott töltöttük, nem tudtam leülni és a többi teendőmre figyelni. A suliújság cikkeim olyan összecsapottak lettek, mint még soha, és Pattinak sem volt türelmem segíteni a szerkesztésben.
– Késett a nyomda! Képzelheted milyen ideges voltam! – fújt ki egy vörös hajszálat Patti a szájából és dühösen megforgatta a szemét. – De… megpróbáltam elfogadni, hogy nem tehetek ellene semmit. Baromi nehéz folyamat volt. Szóval… majd akkor sudokuzik ez a lusta banda a suliújságban, amikor majd elkezdődik a következő félév. Igazából nem oszt, nem szoroz. Sok karácsonyi úgysincs benne.
