A Blaha Lujza Akadémia mindig is egy problémás helyként volt számontartva. De miért ne lenne problémás, amikor minden magyar vezető gyermeke ebbe az intézménybe jár?
Közéjük tartozunk mi is, bizony.
Testközelből tudjuk elmondani azt, hogy az arisz...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Tulajdonképpen, én nem is akartam ott lenni. Minden vágyam az volt, hogy a szobánkban maradhassak, nyakig betakarózva a puha és meleg ágyamban és a fal felé fordulva rágódjak azon, hogy pontosan hol is csesztem el az életem. Zseniális program lett volna - ha Luca nem húzza keresztül a számításaimat. Pontosabban, Luca és Karesz.
Szörnyű napokat tudhattam magam mögött, az az október kegyetlenül elbánt velem. A napjaim a folyamatos tanulásról, edzésről és zenekarról szóltak, nem volt egy szabad percem kifújni magam. Ha ez mégis megtörtént, akkor a történteken kattogtam, Viktoron, a tarot kártyán, Dalmáékon és a látomásokon. Semmi sem állt össze a fejemben, a gondolatok csak nyüzsögve kergették egymást, mint méhek a kasban, nem találtam semmire se választ. Péntek este már úgy húztam a fejemre a paplant, hogy tudtam, sőt, éreztem, a közelgő szünet csak jót, vagy rosszat hozhat magával. Az egyetlen, ami maradt, az a remény és a kitartás.
Valahol mélyen bíztam abban, hogy Luca sikerrel jár és kirángat a gödörből, ahova szeptember óta beestem. Hittem neki, amikor azt mondta, jó móka lesz, eszembe se fog jutni V (akinek már a nevét se mondtuk inkább ki).
- Be vagy feszülve, el kell engedned magad! - győzködött.
Belementem, de bárcsak maradtam volna inkább a szobánkban.
Már a délután sem ígért sok jót a számomra. Vikivel ebéd után kiköltöztünk a társalgóba és egy egész asztalt elfoglaltunk a könyvekkel, füzetekkel és jegyzetekkel, próbáltunk minél több információt a fejünkbe verni, de valahogy egyikünk sem jutott sokkal előrébb. Egy idő után már csak belesüppedtünk a bársonnyal borított székekbe és beszélgettünk, lehetőleg csak pozitív dolgokról.
A teremben félhomály uralkodott a monoton esőzés miatt, csak egy-egy olvasólámpa adott az asztaloknál némi fényt. A kandallóban ropogott a tűz, amit egy takarítónő gyújthatott meg reggel, igazán rusztikus hangulatot kölcsönzött a társalgónak. Kevesen voltunk bent, egy csapat tizenkettedikes összetolt két asztalt és egy projekten dolgoztak, odébb, az ablak alatt az évfolyamunk nem túlzottan kedvelt srácai (értsd, Matyi és barátai) röhögtek valamin, s voltunk mi, az ajtótól balra.
A megszokottól eltérően nem én szövegeltem folyamatosan - csendben ültem és a kenguru zsebes, blahás pulcsim madzagját piszkáltam, míg Viki dühösen kiöntötte nekem a lelkét. Nem sűrűn tett ilyet, ám az utóbbi időben megváltozott a kapcsolatunk, gyakorta osztott meg velem apróbb információkat a családjáról vagy a lelki állapotáról, s ez nagyon sokat jelentett nekem. Egyrészt, mert elterelte a figyelmem a saját összeomlásomról, másrészt, mert örültem, hogy ennyire megbízott bennem.
- Melyik dimenzióban jársz? - kérdezte hirtelen. Felnéztem rá, arcán huncut mosoly ült, haja a természetellenes fényben vöröses fényt kapott, s teljesen más külsőt kölcsönzött neki.
