A Blaha Lujza Akadémia mindig is egy problémás helyként volt számontartva. De miért ne lenne problémás, amikor minden magyar vezető gyermeke ebbe az intézménybe jár?
Közéjük tartozunk mi is, bizony.
Testközelből tudjuk elmondani azt, hogy az arisz...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Sok mindenben volt stabil véleményem. Sok mindenben hittem megingathatatlanul.
A természetfeletti erők viszont nem ilyen dolgok voltak.
Mint bármelyik másik könyvmoly és series junkie, én is elég sok természetfeletti tartalmat faltam fel a majdnem tizenhét évem alatt. Sok féle-fajtával találtam szembe magam, de mindig volt pár közös pontjuk.
Kezdetnek, hogy minden furcsa dolog a tizenhatodik vagy tizenhetedik életévében történik a hősnek. Aztán persze tökéletes hősnő lesz a főszereplőnkből, felvágott nyelvvel, legalább két baráttal, legalább két pasijelölttel és valahogyan mindannyian hamar megtanulnak harcolni.
Vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok, démonok, tündérek, angyalok. Ezek voltak a legnépszerűbb lények, amik előfordulhattak. De pár év alatt mindezek unalmassá váltak. Minden történetben ugyanolyan papírmasé szereplőkkel találkoztam, ugyanolyan fordulatokkal és sosem a jófiút választották, ami számomra mindig baromi nagy hülyeségnek tűnt.
De mindig csakis ennyi volt az egész. Képzet világ. Mesevilág. Kicsiny csodaország, ami sosem válhat valóra. Hogyan is válhatna? Hiszen ez a való világ.
És akármennyire is ámulatba ejtett a varázslat és a természetfeletti, sehogy sem tudtam összeegyeztetni a tudománnyal. A vámpíroknak, szellemeknek, vérfarkasoknak nem volt semmilyen tudományos magyarázata.
Így… nyilvánvalóan… nem is létezhetnek.
Na ja, meg azt, ahogyan Péceli Dalma naivan elhitte!
______________________________
Annyira szürreális volt az egész, hogy mi nyolcan ott állunk valahol a sötét erdőben, a Szökevények kellős közepén, valószínűleg eltévedve és sok-sok fájó porcikával az esések miatt, hogy Karesz kérdését hallva, mindannyian felnevettünk.
Bár csak a zseblámpáink és a Hold világított ránk, nem féltem, egy pillanatig sem. És nem csak azért, mert a sötétség nem tartozott a félelmeim közé. Talán azért nem rándult görcsbe a gyomrom emiatt a furcsa, szinte megmagyarázhatatlan jelenettől, mert Csongor lágyan, lazán ölelte a derekam. Úgy ért hozzám, mint korábban is az este folyamán. Mintha attól félne, hogy elugrok az érintése elől. De nem, még attól sem tartottam, hogy mi lesz, ha megérzi a derekamon ülő zsírpárnácskákat.
Teljesen nyugodt voltam.
– Na, tűzzünk innen! – indítványozta Örs. Talán azt gondolhatta – ahogyan mások is – hogy ez csak egy véletlen, hogy mindannyian csak eltévedtünk, hogy rossz helyen estünk el, és ideje visszatérnünk az eredeti utunkra.
