A Blaha Lujza Akadémia mindig is egy problémás helyként volt számontartva. De miért ne lenne problémás, amikor minden magyar vezető gyermeke ebbe az intézménybe jár?
Közéjük tartozunk mi is, bizony.
Testközelből tudjuk elmondani azt, hogy az arisz...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Haló? – vettem fel meglepetten a telefont péntek reggel, még a történelem óra kezdete előtt. A lányok már leballagtak reggelizni, csak én voltam későkása, szokásomhoz híven. Bár ezúttal rendes kifogásom is volt, ugyanis nagyon nehezen aludtam el éjszaka, viszont olyan mélyen alhattam, hogy nem is jelentkeztek a rémálmok, ezért sem ébredtem fel sem a saját, sem pedig a lányok ébresztőjének hangjára. Ha Napsi nem rázott volna fel három perccel korábban, egészen biztosan délutánig is elaludtam volna, márpedig ezt a napot a világért sem szerettem volna ellazsálni.
- Viktória, szia! Minden rendben veled? – csendült fel apám hangja a vonal másik végéről, mire egy pillanatra le kellett ülnöm az ágyamra, annyira meglepődtem. Apám soha nem hívott fel telefonon, jobb híján csak élőben kommunikáltunk és akkor is csak lecseszést kaptam tőle, semmi mást. Most viszont azt kérdezte, rendben vagyok-e? És ez bármennyire is jól esett, mégis gyanús volt számomra.
- Persze, miért ne lennék? – kérdeztem, talán kissé túlságosan indulatosan. Apa hallgatott a vonal végén, legalább fél perc telhetett el így, addigra sikerült felhúznom a csizmámat is a lábamra.
- Csak... ígérd meg nekem, hogy vigyázol magadra! – kérte, s mintha egy kis aggodalmat hallottam volna ki a hangjából. Egy fél másodpercre elkapott a gyomorideg, de aztán rögtön el is illant. Apám csak álszenteskedett, biztosan a terapeutája javasolta, hogy hívjon fel. Már megszokhattam volna tőle, hogy csak akkor érdekli őt a gyereke, ha mások nyomást gyakorolnak rá, hogy beszéljen vele.
- Szabó doktornő mondta, hogy hívj fel? Ó, vagy várj... az igazgatónő panaszkodott rólam neked, nem igaz? – kérdeztem cinikusan. Hitler női megtestesítője hetente felhívta apámat, hogy jelentést tegyen a viselkedésemről. Lehet, hogy a matek egyesemet mondta el neki ezúttal, ugyanis azt kivéve semmi olyan nem jutott eszembe, amit elmesélhetett volna neki., leszámítva az ajtóra festős esetet, de arról bebizonyosodott, hogy nem én tettem. Az viszont azóta sem derült ki, hogy ki volt a valódi ludas a történetben.
- Nem, Viktória, önszántamból hívtalak fel – felelte.
Kis híján elnevettem magam.
- Mégis miért? – értetlenkedtem. – Soha nem szokott érdekelni mi van velem!
Nem kellett látnom apám arcát ahhoz, hogy tudjam, biztosan felidegesítettem őt a szavaimmal. Hirtelen haragú volt, lobbanékony. Akárcsak én.
- Nincs kedvem vitatkozni veled ma és időm sincs rá! – sóhajtott fel ingerülten. – Vigyázz magadra! És ha bármi van... legalább a nővéredet hívd fel!
Azzal pedig letette, egyetlen további szó, egyetlen köszönés nélkül, mire én is zsebre vágtam a telefonomat. Hát persze, ne is őt hívjam, hanem egyenesen Vivit! És mégis mit mondjak neki? Hogy napok óta olyan vagyok, mint egy lemerült akkumulátor? Hogy koffeinen és nikotinon élek folyamatosan, mert mind fizikailag, mind pedig lelkileg kimerültem? Hogy fura, régen halott alakok látogatnak meg az álmomban?
