A Blaha Lujza Akadémia mindig is egy problémás helyként volt számontartva. De miért ne lenne problémás, amikor minden magyar vezető gyermeke ebbe az intézménybe jár?
Közéjük tartozunk mi is, bizony.
Testközelből tudjuk elmondani azt, hogy az arisz...
Oops! Questa immagine non segue le nostre linee guida sui contenuti. Per continuare la pubblicazione, provare a rimuoverlo o caricare un altro.
A döbbent arcok láttán egyszerre rándult görcsbe a gyomrom és kapott el a nevethetnék. Sejthettem volna. Ők hárman voltak talán az egyetlenek, akikkel még nem hozott össze a sors szobatárs ügyben ezidáig: Hídvégi Luca, Péceli Dalma és Szalai Napsugár. Az aranytrió, akikbe már az udvaron is szó szerint belefutottam, s akiket az égvilágon semmivel sem lehetett elszakítani egymástól. Mindhármuk arcáról gyönyörűen le lehetett olvasni az ódzkodást és a csalódottságot, én viszont próbáltam úgy tenni, mintha észre sem vettem volna. Az utóbbi évek során tökéletesre fejlesztettem a nemtörődöm pókerarcomat.
- Szereted a Trónok Harcát? – változott egyből oldottabbá a hangulat, amint Luca tekintete a That's what I do: I drink and I know things – feliratú pólómra vándorolt, amely Tyrion Lannister talán legnagyobb mondásának számított az egész sorozatban és amely jelző úgy gondoltam, hogy rám is tökéletesen illett.
Halvány mosolyt erőltettem az arcomra.
- Még szép! – válaszoltam büszkén, s valahol örültem annak, hogy bár nem sok szót váltottam ezelőtt a lánnyal, máris volt egy a szobatársaim között, akivel közös hóborton osztozkodtunk. Talán nem is kezdődik annyira rosszul ez a dolog, mint hittem.
- Imádom! Melyik a kedvenc... basszus! – szisszent fel a lány, amint fordulás közben csúnyán beverte a lábát az ágyba. Ettől néhány pillanatig eloszlott a kellemes hangulat, egészen pontosan addig, ameddig Dalma úgy nem döntött, hogy felém fordul, választ adva az előzetes kérdésemre.
- Itt senki sem dohányzik – felelte hűvösen, mire felvontam a szemöldökömet. Tetőtől talpig végigmértem és közben nem tudta elkerülni a figyelmemet az, hogy talán őt idegesíthette leginkább a jelenlétem, hiszen arca leplezetlen bosszúságot tükrözött. Valamiért egyáltalán nem voltam meglepve, Dalma a jókislányok mintapéldánya volt, vagy legalábbis szerette ezt elhitetni magáról, mert hát a vele kapcsolatos pletykák egészen másról árulkodtak, noha tudtam, hogy azoknak a Blahában általában nem szabadott hinni.
Vállat vontam, majd felvéve az ő stílusát, közömbösen válaszoltam neki:
- Most már igen!
Napsi, aki az ajtóhoz legközelebb fekvő ágyat foglalta el, közelebb jött hozzám néhány lépéssel, majd karba tette a kezeit.
- Te leszel a negyedik szobatársunk? – kérdezte meg a nyilvánvalót, én pedig helyeslően bólintottam. Erre a válasz egy sokat sejtető pillantásváltás volt a lányok között, de egyikük sem szólt semmit. Szegények biztosan abban reménykedtek, hogy hátha eltévesztettem a szobát, pedig ez nem így volt. Jó helyen jártam sajnos. Vagy nem sajnos. Az még elválik.
- Oh, de jó, hagytatok nekem egy ágyat az ablaknál! – hálálkodtam, hiszen fontosnak tartottam, hogy itt legyen az alvóhelyem, nem a saját érdekemben, hanem inkább a többiekében, ugyanis mint azt már korábban is hangoztattam, nekem muszáj volt néhanapján - na jó, annál talán azért gyakrabban - cigire gyújtanom, ehhez pedig illett ugye ablakot nyitnom, hogy ne váljon senkiből miattam passzív dohányos, ne kapjon időnap előtt tüdőrákot és ne haljon meg. Ha ők nem mérgezték a saját testüket ilyen szarokkal – nagyon helyesen egyébként, mert borzalmas szokás volt, több szempontból is – akkor nem szerettem volna én sem ezt tenni velük. Nekem viszont szükségem volt a cigarettára. Rászoktam úgy másfél évvel ezelőtt, különböző okok miatt és azóta sajnos nem tudtam letenni. Na nem mintha annyira keményen próbálkoztam volna.
