A Blaha Lujza Akadémia mindig is egy problémás helyként volt számontartva. De miért ne lenne problémás, amikor minden magyar vezető gyermeke ebbe az intézménybe jár?
Közéjük tartozunk mi is, bizony.
Testközelből tudjuk elmondani azt, hogy az arisz...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
My boy's being sus' and he don't know how to cuss He just sounds like he's tryna be his father (Who are you?) My boy's an ugly crier but he's such a pretty liar And by that I mean he said he'd "change"
Egy normális tizenéves az őszi szünetben főleg aludni és sorozatot nézni szokott, esetleg a barátaival és a családjával tölti az időt. Na, már most, aki a felső tízezer tagja és a Blaha Lujza Akadémia büszke diákja, az nem számít normális (vagy inkább átlagos) tininek, így a szünete sem lehet átlagos. Vagyis, én is kimaradtam a lustulásból és a délig tartó, maratoni alvásból - helyette korai edzésekre jártam, tizenegyre már kétszer elfáradtam, ebéd után pedig beköltöztem az ének terembe a dobokhoz és közel két órát gyakoroltam.
Kedden Evanovics tanárnő az atlétika csapatot felpakolta az iskola kisbuszára és Hell bával kiegészülve útra keltünk Miskolcra, hogy ott részt vegyünk a BAZ megyei Atlétika Tornán. A nap végén fáradtan, de boldogan másztunk le a buszról, fejenként legalább egy éremmel a nyakunkba. Erősen megaláztuk a megye gimnáziumait, én személy szerint kétszer értem célba elsőnek, egyszer másodiknak és egyszer harmadiknak egyaránt, ezzel a legtöbb helyezést sikerült elhoznom. Rég láttam Zorka nénit olyan büszkén mosolyogni ránk, mint a hazavezető úton, miközben hallgatta, ahogyan régi slágereket énekeltünk ünneplés gyanánt.
Persze, a tanulás sem maradhatott ki, minden kötelező érettségi tárgyból a szünet utáni hétre le kellett adnunk egy beadandót, matekból egy feladatsort kellett megoldani és fakultációkból még témazáróra is kellett készülni. Zseniális volt, a verseny és a közelgő Fekete Halál Emlékünnepe miatt biztosra vettem, hogy az utolsó pár napra hagyok mindent, mint mindig.
A hétvégi buli után kerültem mindenkit, ahogy tudtam. Amikor nem edzettem vagy zenéltem, akkor Vikiékkel próbáltam elterelni a figyelmem, a maradék időm - és ez volt az, ami miatt egyre rosszabbul lettem - a padláson töltöttem. Sokat feküdtem a poros szófán, milliószor átpörgettem az elmúlt évek eseményeit a fejemben, amelyek mély nyomot hagytak bennem. Eleinte csak a Viktorral közös tragédiánkat igyekeztem értelmezni, majd jött a káosz Karesszal és... És a sok furcsaság. A tarot (amit mindig vittem magammal mindenhova és új trükköket tanultam, hogy ne őrüljek bele a gondolataimba), a víziók, az a rekedt hang. A férfi a látomásaimban, akit az erkélyről láttam a buli alatt. Volt egy olyan gyanúm, hogy ezek valamilyen formában összefüggtek, csak nem jöttem rá, hogy mi a kapocs, ami egybe tartott mindent. Felteszem, nem jött még el az ideje. Ó, és hogy említsük, amióta Viki elkobozta a készletem, nem kerestem a Hermanovics ikreket, sem ők engem, teljesen tiszta voltam, még a drogra se foghattam a víziókat.
Október harmincegy csütörtökre esett. Az esti ünnepségen kívül nem szándékoztam emberekkel érintkezni, kivételesen sokáig aludtam, így a közös reggeliről is lecsúsztam. Fél tizenegyet ütött az óra, mire sikerült felöltöznöm, s mivel terveim szerint futni készültem, az edzős szettembe bújtam bele. Egyedül voltam, Luca és Viki már rég elhagyták a szobát, hogy az önkéntesekkel feldíszítsék a földszintet, míg Dalma a társalgóban gubbasztott, tudomásom szerint Pattival rakta össze a suliújság következő számát. Teljes nyugalomban végeztem el a szokásos reggeli arcápolási rutinom, megettem egy banánt (ami a szoba közepén lévő fotelek melletti asztalkán várakozott egy kosárban, további társaival együtt), majd a pulcsim belső zsebébe süllyesztettem a telefonom, a tarot paklit és a fülhallgatóm, s útra keltem. Gondosan behúztam magam után a szoba ajtaját, majd elindultam a földszint felé. A lépcsőn haladva lefelé elkalandoztak a gondolataim, már a füles is a helyén volt és a zene is szólt, de nem tudtam másra figyelni, csak az aggodalomra és a tehetetlenségre, mely folyton szétáradt bennem.
