A Blaha Lujza Akadémia mindig is egy problémás helyként volt számontartva. De miért ne lenne problémás, amikor minden magyar vezető gyermeke ebbe az intézménybe jár?
Közéjük tartozunk mi is, bizony.
Testközelből tudjuk elmondani azt, hogy az arisz...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
_____________________
A hevesen dobogó szívem hangjától alig volt hallható a fülemben dübörgő, specifikusan edzéshez készített, felpezsdítő lejátszási lista. Alig múlhatott el hat óra, amikor úgy döntöttem, hogy az éjszakai töritanulás után jó ötlet pár kört futni a rekortán futópályán. Szobatársaim még mindig mélyen aludtak, mint ahogy azt tenniük is kell ilyen korai órában. A folyamatos dolgozatokra vagy felelésekre való tanulás, és a titkos randevúink a katakombákban, kimerítőnek bizonyultak mindenki számára. A kijárásokkal felborult a megszokott napirendünk, még órákon is azon kaptam magam, hogy a lábunk alatt elterülő alagútrendszerre gondolok.
A különös időjárásnak - amely még a hírekbe is bekerült - nyoma veszett, helyét átvette a megszokott novemberi csípős hideg. Roxfort lógós sapkát húztam, kiegészítve egy fekete arc és nyakmelegítő maszkkal, melyet számra és orromra húztam. A tesipólóra egy szürke Blahás melegítőpulcsit is húztam, de még az elmúlt harminc perc futás után is fáztam.
A dermesztő hideg miatt úgy döntöttem, hogy félbevágom az amúgy se jóleső edzést. Amióta magam mögött hagytam a kosáredzéseket, nagyon kiestem a formámból. Bár néha-néha eljártam Napsival vagy esetleg valamelyik fiúval futni, kevésnek bizonyult. A ma reggeli spontán edzést is inkább félelemből ejtettem meg, mintsem konkrét sportolási vágytól.
Az erdőben történtek és a katakombában átélt rémálmok óta szüntelen bekebelezve éreztem magam a félelem hálójában. Egy kellemetlen érzés, mely nem hagy nyugodni. Valahányszor a sűrű lombkoronára néztem, eszembe jutottak a lények és az a szívszorító érzés, melyet soha életemben nem tapasztaltam még. Akkor bátor akartam lenni, "megmenteni" az egyértelműen transzban lévő Somát, de utólag visszagondolva a történtekre - és valljuk be, sokszor gondoltam vissza -, halálfélelmet éreztem, még a kastély ódon falai között is.
Ezért is mentem el aznap reggel futni. Mi van, ha netalántán újra találkozunk azokkal a... lényekkel? Szépasszonyokkal, ahogy azt megállapítottuk utólag. Az már nem is kérdéses, hogy in medias res csöppentünk bele egy mágikus történetbe. Butaság lenne tovább tagadni. Ha futni kell majd, akkor készen szeretnék állni rá. Istenem, a paranoia beszél belőlem.
Fújtatva ültem le a futópálya melletti kispadra, ahol egy üveg vizet hagytam és meleg, őszi kabátom - zsebében a telefonommal. Az utóbbit egyből magamra is kaptam, a telóm kijelzőjén pedig megnéztem az időt. Hét múlt tíz perccel. Napsi már biztos ébren van, a szokásos reggeli jógáját végezve, talán még Dalma is szomorúan forgatja valamelyik könyvét. Vikit ismerve ő még csak most ért haza a rejtélyes esti kiruccanásából.
‒ Szervusz, Luca! ‒ huppant le mellém Lángvölgyi Laczkó a semmiből.
‒ Jézusom, Laczkó, a szívbajt hozod rám! ‒ könyököltem rá a térdemre, arcomat a kezembe temetve. ‒ Mit csinálsz itt ilyen korán reggel?
