A Blaha Lujza Akadémia mindig is egy problémás helyként volt számontartva. De miért ne lenne problémás, amikor minden magyar vezető gyermeke ebbe az intézménybe jár?
Közéjük tartozunk mi is, bizony.
Testközelből tudjuk elmondani azt, hogy az arisz...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Néha mind az öröm, mind a szomorúság elhagyja az agyam főhadiszállását. Ekkor nem tudom kordában tartani az érzelmeimet, nem érzek egyáltalán semmit sem. Amikor pedig a szomorúság elcsippenti a boldog emlékeim széleit, képtelen vagyok visszaváltoztatni őket teljesen boldoggá. A szomorúság érintései rajtuk maradnak. Örökre.
Néha szomorú vagyok, és nem tudok ellene semmit sem tenni. Néha dolgok, amiket imádok csinálni, értelmetlenné válnak, már nem villan fel az érdeklődésem irántuk többé. Mindenen sírok, mert nem tudom, hogy mi mást tudnék tenni.
Nem bírok beszélni emberekkel személyesen, minden megrémiszt, halálfélelmem van. Néha csak rossz napok jönnek, heteken keresztül, megállás nélkül.
Nem tudom kontrollálni hogyan érzek különböző dolgok iránt, és ez üressé tesz legbelül.
Bedühödök a legapróbb mozzanatokon is, pillanatokon, amiknek nem is szabadna zavarnia.
Zsibbadt, dermedt, szinte bódult vagyok. Mintha megfosztottak volna az érzés erejétől.
Ekkor csak... lélegezni tudok. És arra is emlékeztetnem kell magam, hogy hogyan csináljam.
_______________
A hétfői utolsó óra után, miután gyorsan felvittem a szobánkba a tesicuccomat és összeszedtem a töri felszerelésemet, gyomorgörccsel indultam le a könyvtárba, ahol a beütemezett, első találkozó volt megbeszélve Halász-Teleki Csongorral.
Fél órámba telt, mire leértem az ötödikről a könyvtárba, mivel idegességemben, az összes folyosó elején és végén is be kellett mennem a mosdóba. Szinte mindegyikben elmentem pisilni, utána pedig hosszú percekig bámultam a tükörképemet, és piszkáltam az egyenruhámat. Nem akartam, hogy akár egy hajszálam is rossz szögben álljon, hogy az ingem kilógjon vagy, hogy a szoknyám rosszul legyen felhúzva, félre legyen csúszva.
A fél vállamon lógott a táskám, hevesen dobogott a szívem, és ahogyan lenéztem a mellkasomra, a sebesen le-fel mozgó nyakkendőmön láttam, hogy mennyire kapkodom a levegőt. Le kellett nyugodnom, de egyszerűen képtelen voltam rá.
Azt mondják, hogy az élet legkritikusabb tényezője az idő. Egy perc, egy pillanat, egy apró döntés és máris más irányt vesz az életed. Sok minden történik, sok minden múlik ezeken az egy pillanatokon.
Például, amikor én, aznap, szeptember másodikán, hétfőn, a nyolcadik óra közepe felé, amikor a szakkörök már régen elkezdődtek és az ajtó mögött, a könyvtárban várt engem az a fiú, akit korrepetálnom kellett az évben, odahúzódtam a könyvtárajtó mellé, a szekrények takarásába, hogy le tudjak nyugodni, ami miatt pontosan két percet késtem a megbeszélt időpontról.
