A Blaha Lujza Akadémia mindig is egy problémás helyként volt számontartva. De miért ne lenne problémás, amikor minden magyar vezető gyermeke ebbe az intézménybe jár?
Közéjük tartozunk mi is, bizony.
Testközelből tudjuk elmondani azt, hogy az arisz...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A kedd estére betervezett sörözésünk Laczkóval kudarcba fulladt. Erről természetesen ki más is tehetett volna, ha nem az örök kedvenc Hermanovics Margit néni, aki rajtakapott minket, amint az előcsarnokon lopódzunk végig, mint valami hivatásos kémek. Igazából simán kiosonhattunk volna, hiszen én jól ismertem már a járást és nem egyszer csináltam végig ezt, de a lánghajú fiú mintha egyszerűen nem bírt volna magával, minden második lépés után kuncogott vagy röhécselt, hiába mondtam neki, hogy az ilyesféle akciókhoz teljes csendre és fegyelemre volt szükség. Tehetett az ember bármit, a példamutató mintafiút nem lehetett már kiűzni Laczkóból, egyszerűen nem is talált hozzá ez az egész kilógósdi, meg is lepődtem, amikor ezzel az ötlettel állt elő, de természetesen beleegyeztem. Hiába próbáltam beadni azt a mesét, hogy foglalt vagyok, a fiú egyáltalán nem volt hülye és addig győzködött, hogy így meg úgy tartozok neki ezzel a tavalyi matek korrepetálása után, hogy beadtam a derekamat. Laczkó tényleg kiérdemelte azt a sört. Vagyis hát érdemelte volna.
Hermanovics természetesen már nekifutásból egy orbitális patáliát készült nekünk csapni, de szerencsém volt a lángelme sráccal, aki olyan könnyedséggel kimagyarázta a dolgot a kedves nevelőnőnk előtt, hogy az nem csak szemet hunyt végül az eset felett, hanem még teljesen odáig is volt a srácért utána, amit jogosnak gondoltam, mivel az Akadémián tényleg Laczkó volt az egyetlen, aki kedves volt ezzel a boszorkánnyal és még csak nem is képmutatásból, hiszen őt alapból illedelmesnek nevelték odahaza. Na nem mintha engem nem, de ezzel a nővel egyszerűen nem tudtam az lenni, azok után nem, amiken évek óta keresztül tett engem. Hermanovics természetesen el volt ragadtatva attól, hogy a fiú milyen földre szállt angyal módjára bánt vele, s elnézte neki (és nekem is, bár nekem már nehezebben) ezt a kis „kisiklást". De csak most az egyszer, Lángvölgyi úrfi – rázta meg a mutatóujját, mintha megdorgálná, majd vigyorra húzta a száját, ami tőle baromi szürreálisan hatott, majd egy utolsó gyilkos tekintetet küldött felém és visszaterelt minket a szobáinkba. A nevelőnő viszont nem volt tisztában egy dologgal: Laczkó ravasz volt, talán még BlaBlaBlánál is ravaszabb, őt nem lehetett egy ennyivel elintézni.
- Holnap este mit csinálsz? – kérdezte azonnal, miközben visszafelé tartottunk a Menő Emeletre.
- Semmit sokáig – válaszoltam őszintén, mert rájöttem, hogy neki tényleg nem érte meg hazudni -, talán megnézünk a lányokkal egy filmet.
A vörös fiú erre megköszörülte a torkát, mire felé fordítottam a fejemet. Laczkó egyébként tökéletesen nézett ki, mint mindig, igencsak kicsípte magát a „nem randinkra". Mintha James Dean lépett volna ki valamelyik filmjéből, Laci belőtt séróval, mellkasára feszülő, fehér izompólóban feszített mellettem, vállait pedig egy fekete bőrdzsekivel takarta el, amit szándékosnak tartottam, tekintve, hogy engem is lépten-nyomon ebben a ruhadarabban lehetett látni. Lábain ott virított egy méregdrága, fekete szegecses Christian Louboutin sportcipő, ami megint csak nem az ő stílusára hajazott, hanem sokkal inkább az enyémre. Azt hihette, nem jövök rá, de valójában tökéletesen átláttam Laczkón.
