A Blaha Lujza Akadémia mindig is egy problémás helyként volt számontartva. De miért ne lenne problémás, amikor minden magyar vezető gyermeke ebbe az intézménybe jár?
Közéjük tartozunk mi is, bizony.
Testközelből tudjuk elmondani azt, hogy az arisz...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A kint tomboló vihar tökéletes képmása volt annak, amit péntek reggel éreztem. A második alkalommal volt az a tanévben, hogy a lenyűgöző tájat elmosta az eső, viszont a mostani hihetetlen erővel csapott le a kastélyra és az alattunk elterülő Veresváraljára.
A hirtelen jött hideg rendesen betett mindenkinél. A tanárok se könyörülnek rajtunk, pedig csak október elejét írunk. Mindenkit bekerített egy melankolikus hangulat, mely nem csak a ramaty időjárásnak volt köszönhető. Megint az évnek azon a szakaszán vagyunk, amikor egy-két hónapig a levertség úrrá lesz rajtunk, elvéve kedvünket mindentől és mindenkitől. Nem kell messzire menjek, hogy tudjam hogy gáz van. Elég csak szobatársaimra nézni.
Napsi, aki mindig a legoptimistább és legboldogabb közülünk, napi kétszer takarózik be nyakig és hallgatja a sírós zenéket, amelyekre ő maga is sír. A Viktorral való kapcsolatuk jelenleg a világ nagy rejtélye, sokan nem értik miért van még együtt vele. Ő maga is sokszor hangoztatja ezt nekünk, néha magát, néha Viktort hibáztatva a kapcsolatuk romlásáért. A lány, aki mindig mindenből jeles, mindenben próbál a legjobb lenni, úgy érzi, hogy nem elég jó.
Viki a szokottnál is visszahúzódóbb. Nem látjuk sokat, valahova mindig elvonul, hogy egyedül legyen gondolataival és a cigarettájával. Reggelenként sokszor csuromvizesen ébred. Nem mondja el, hogy miért szokott remegve felébredni, mindig próbálja hamar lerázni a témát, de nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy rájöjjünk: a lányt bizony rémálmok gyötrik.
Dalma, akit mindig egy könyv vagy tankönyv felé hajolva találsz, ha belépsz a szobánkba, most az ágyába bevackolva magát Netflixezett, átadva magát takarója melegének. Általában lelkesen szokott hozzáfogni egy-egy házi megírásához, viszont most halántékát dörzsölve, kedvtelenül nyúlt füzeteiért. Még Vikit se oktattja ki amikor a lány az erkélyajtónál állva cigizik. Napsira se szól rá, hogy tanuljon. Sőt, még engem se tesz a helyemre valahányszor Csongorral cukkolom.
Ha egy valamiben jó a magyar oktatás, az a diákok teljes leépítése. Fizikailag is, de leginkább lelkileg.
Én sem vagyok önmagam, amióta bekopogtatott a rossz idő. Sűrűn bukott ki belőlem a sírás, de nem tudnám elmagyarázni, hogy miért. A sűrűn váltakozó időjárás és hőmérséklet miatt a fejem is a szokásosnál jobban fájt, kedvem pedig semmihez sem volt. Nem voltam se szomorú, se mérges - pedig rengeteg okom lett volna mérgesnek lenni -, egyszerűen csak fáradt voltam.
Néha jó lenne csak... megszűnni pár órára. Nem meghalni, sokkal inkább csak egyedül lenni a nagyvilágban, semmi kötelezettségekkel, emberek nélkül.
Napsi szeme vörös volt, megint sírhatott az éjjel.
- Rettenetesen fáj a fejem - Temette arcát a tenyerébe. - Én szerintem offolom a mai napot.
Viki elvarázsolva nézte a kint tomboló vihart, néha nagyot szipogva.
- Szerintem én is - Fordult felénk. - Tegnap óta nagyon ramatyul vagyok.
