A Blaha Lujza Akadémia mindig is egy problémás helyként volt számontartva. De miért ne lenne problémás, amikor minden magyar vezető gyermeke ebbe az intézménybe jár?
Közéjük tartozunk mi is, bizony.
Testközelből tudjuk elmondani azt, hogy az arisz...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A Pokolban töltött második hetünk hétfőjének reggelén a szokásosnál hamarabb ébredtem. Ha pontos akarok lenni, hajnali öt órakor, ami tőlem egyáltalán nem volt megszokott. Köztudott tény az, hogy azok közé a furcsa lények közé tartoztam, akik inkább öt percet tovább alszanak és késésben lévén éppen csak magukra kapják a legelső cuccot, amit találnak, ellentétben azokkal, akik korán kelnek, sminkelnek, elrendezik a hajukat ésatöbbi. Noha nem volt bajom az ilyen emberekkel, szívük joga volt, hogy hogyan kezdik a reggeleket, de én nem voltam ilyen, most mégis kénytelen voltam kikászálódni az ágyamból és megnyugtatni a szokásosnál intenzívebben kalapáló szívemet. Nem bírtam visszaaludni és azt sem tudtam megmondani, hogy miért ébredtem meg ennyire hirtelen, az viszont kissé megrémisztett, hogy a hátamról patakokban folyt le a víz. Valami rosszat álmodhattam, de nem emlékeztem rá, hogy micsodát.
Szétnéztem a szobában, ahol a lányok még az igazak álmát aludták. Még túl korai lett volna elszívni a cigimet, ráadásul ki sem mehettem az erkélyre, mert odakint irdatlan vihar tombolt, így inkább megkerestem a törölközőmet, kihalásztam az első kezembe akadó ruhadarabokat a szekrényből, majd lábujjhegyen lépkedve a fürdőszobához sétáltam és körülbelül fél óráig kisajátítottam azt. Bevallom, túl sokat ültem a zuhanyzóban azért, mert gondolkodtam. Voltak már rémálmaim korábban is, de azokra mindig emlékeztem és vissza is tudtam aludni tőlük. Akkor most mégis miért nem sikerült?
Amint magamra kaptam a Bring Me The Horizonos pólómat – ez az együttes és az AWS jelentették számomra a nyugalom és béke szigetét – és kicsavartam a vizet a hajamból, kisétáltam a fürdőszobából. Nem mondanám, hogy meglepett a tény, hogy Napsi pontosan abban a minutumban terítette a jógamatracát a földre, amint lekapcsoltam a villanyt.
- Jó reggelt! – suttogtam felé, hogy ne ébresszem fel Dalmát és Lucát.
Napsi felpillantott rám, kissé meglepődött, de aztán nagy mosollyal köszönt ő is vissza.
- Jó reggelt! Balla Viki ilyenkor ébren? – cukkolt, mire halk nevetés hagyta el a számat.
- Megesik, szökőévente – vontam vállat, majd azzal az intencióval, hogy nem szeretném tovább zavarni, gyorsan visszasiettem az ágyamhoz. Ám mielőtt még a saját dolgommal kezdtem volna el törődni, eszembe jutott valami. Valami, amit muszáj volt megkérdeznem tőle, mert egy ideje nagyon bökte a csőrömet a dolog. – Napsi, figyelj csak…
A lány már javában nyújtott, de azért egy pillanatra megállt és érdeklődve nézett felém.
- Mondd csak, hová szoktál minden éjszaka kiszökni? – kérdeztem. – Mármint bocsi, tudom, hogy nem az én dolgom csak… ugye nincs semmi bajod?
Valahogy mindig féltem az éjszaka kiszökdöső emberektől. Ők voltak a szomorúak, az elhagyatottak, esetleg az összetört szívű szerelmesek… tudtam, mert velem is volt már ilyen. Velem is volt, hogy kiszökdöstem az Akadémia udvarára éjszakánként a lelkemet is kibőgni azért, mert a legjobb barátom szemrebbenés nélkül elhagyott engem nyolcadik osztályban, hogy sokkal menőbb emberekkel lógjon. És nem nézett vissza azóta sem.
