A Blaha Lujza Akadémia mindig is egy problémás helyként volt számontartva. De miért ne lenne problémás, amikor minden magyar vezető gyermeke ebbe az intézménybe jár?
Közéjük tartozunk mi is, bizony.
Testközelből tudjuk elmondani azt, hogy az arisz...
Oops! Bu görüntü içerik kurallarımıza uymuyor. Yayımlamaya devam etmek için görüntüyü kaldırmayı ya da başka bir görüntü yüklemeyi deneyin.
Végre egyedül vagy, ahogyan mindig is szeretted volna!
Ne engedd eltörni!
Thoancavaire!
Neengeddeltörnineengeddeltörnineengeddeltörni
Végre egyedül vagy. Ahogyan mindig is szeretted volna.
Hétfő reggel korábban keltem a többieknél, szokás szerint. Nem maradtam ágyban, hanem felöltöztem, megvártam, hogy az óra elüti azt az időpontot, amikor a könyvtár kinyit és le tudok menni még reggeli előtt.
Úgy látszott, hogy nem csak nekem támadt ez az ötletem – vagy csak aznapra sok tanár gondolta úgy, hogy több osztállyal is témazárót is irat délelőtt –, mert Valériának tolakodnia kellett, hogy ki tudja nyitni az ajtót. Feszülten téblábolva megvártam, hogy a diáksereg szétszóródik az első sorokban, majd megpróbáltam feltűnés nélkül hátrasunnyogni a hátsó, elhagyatott szekcióig, erőltetve az agyam, hogy vissza tudjon emlékezni, Peti honnan szedte ki a vaskos kötetet.
Amikor végighúztam az ujjaim a könyvek gerincein, megrettenve kellett visszakapnom magamhoz a kezeimet, mert azt láttam – inkább csak képzeltem –, hogy a kézfejemen újra fekete erek tekeregnek. Ennyire voltam zavart az elmúlt napok eseményei miatt.
Ami a könyvtárban történt, arra egyikőnk sem számított. De az apám nem lepődött meg, hogy ott talál minket. Egy cseppet sem volt számára váratlan, hogy a régi, antik könyvek között kutakodunk vagy hogy egyáltalán tudunk a Tudás Tárházának létezéséről. Mind lefagytunk, amikor kilépett a polcok közül és hangosan köszönt nekünk.
Nem kérdezte, hogy hogyan kerültünk oda, hogy hogyan találtuk meg a könyvtárat, és mi sem néztünk rá furán ezért vagy egyáltalán a jelenlétéért. Már semmi sem tudott minket meglepni, és egy szempontból még érthetőnek is tűnt. A Blaha rejtélyei és utalásai összefutottak, és Apában csúcsosodtak ki. Nem küldött ki minket a teremből, a köszönésen kívül úgy tett, mintha ott sem lennénk, nem kérdezte meg, hogy mit tervezünk, vagy mire vagyunk kíváncsiak.
Apa mindig annak a híve volt, hogy a diákjai maguk találjanak rá a titkok kulcsára és a megoldásra. Ő csak a fejtörőket és az utat biztosította számunkra. Ez a rejtély ránk várt, hogy megfejtsük. Nem az ő dolga volt, hogy elmondja nekünk.
Legalábbis, mi így próbáltunk gondolkodni a misztikus találkozás után.
Megfagyva bámultuk az apámat, várva, hogy mond valamit, de ő csak fütyörészve keresgélt az óriási, hosszú faasztalon, majd felkapta a keresett paksamétát és odébb állt. Elfogadta a jelenlétünket, büszke volt arra, hogy odáig eljutottunk, de valószínűleg úgy gondolta, hogy pár dologra magunknak kell rájönnünk, mielőtt ő leülne közénk. Mert nyilvánvaló volt, hogy ő sokat tud arról, hogy mi folyik körülöttünk. Nyilván, hiszen a titkos katakombabeli könyvtárban állt és a saját papírjait keresgélte.
