La mia famiglia

42.rész

Szinte eszméletlen volt alig pár másodperce, azonban meghallva azt a mondatot, hogy elmegyünk innen, egyszerűen felcsillant a szeme és teljesen magához tért. Megmozdította a karjait, majd a lábait és miután észrevette, hogy a bilincs elszakadt a kezein azonnal elégedett mosollyal tápászkodott föl a földről és rám nézett.

- Húzzunk el innen. - jelentette ki és elindultunk kifelé.

Épphogy elhagytuk a busz belsejét mikor meghallottam ahogy felettünk néhány ember kiáltozik és meghallottam a szirénák visító hangját. Egy, kettő, három, négy... Egyre több szirénát hallottam közeledni s gyorsan szétnéztem a terepen. Jobbra tőlünk ott magaslott a hegy ahonnan lezuhantunk, előttünk és balra pedig a sűrű fenyves húzódott. Nem tudtam pontosan hol is vagyunk, de muszáj volt elindulnunk különben észrevesznek és elkapnak minket.

Nem késlekedtem, azonnal rohanni kezdtem az erdő felé, és meghallottam ahogy a nyomomban lohol a srác is. Tudta tartani az ütemet, úgy mozgott és kerülte ki a lehajló ágakat, valamint a földből kiálló gyökereket, mintha mindig is az erdőben élt volna. Én ehhez képest lassabban mozogtam. Eléggé lemaradtam s már szinte elvesztettem a látókörömből amikor hatalmas robbanás hallatszott mögöttem és megálltam. Lassan megfordultam, s megpillantottam a távolban feltörő hatalmas lángokat, melyek az égig értek. Az emberek kiabálni kezdtek, a szirénák egyfolytában vijjogtak, s a tűz ropogásának hangja visszhangzott mindenütt.

- Ha nem segítesz, már halott lennék. - jelent meg mellettem a semmiből a fiú.

Bár tisztes távolságban voltunk a lángoktól, mégis a fák között átszűrődő gyengéd fényben láthattam szinte fekete színű szemeit, amelyben semmilyen érzelem nem kavargott. Csupán egyhangúan nézte az égbetörő lángokat, s egy percig sem jutott eszébe az a néhány ember akik odabent égnek, s lehet, hogy élve. 

Éppen tovább indultam volna mikor a tekintetem elsiklott a karjánál s megpillantottam egy tetoválást. Korom fekete volt s beterített az egész karját. Egy állatra hasonlított, legalábbis olyan alakot vettem ki, mint egy négy lábon járó állat, azonban elfordult így nem tudtam jobban megvizsgálni.

Azt hittem újra nekiindul az erdőnek és elválnak útjaink egymástól, azonban lassított tempóján és mellettem maradtam. Némán sétáltunk egy ideig, s bár próbáltunk gyorsítani a tempón, egyszerűen mindenben vagy megbotlottam, vagy bevertem a a jobb karomat amibe azonnal fájdalom nyilalt, így maradtam a lassú sétánál. Már alig hallottam a szirénákat és a fény is kezdett teljesen elhalványulni mögöttünk, amikor végre megtörte a néma csendet köztünk.

- A jobb karod megsérült? - kérdezte s felé pillantottam.

Tekintetéből nem lehetett kiolvasni semmit, egyáltalán nem volt érzelem azokban a fekete tekintetekben.

- Eléggé fáj amikor megmozdítom. De nem annyira vészes, volt már ennél rosszabb is. - beugrottak a régebbi sérüléseim.

- Nem tűnsz olyannak aki a börtön rácsai mögött kellene, hogy töltse a napjait. - jelentette ki, anélkül, hogy rám nézett volna.

Tovább sétáltunk kikerülve az ágakat és gyökereket, már azt hittem, hogy feladta a csevegést, azonban újra rám pillantott és folytatta.

- Miért akartak lecsukni téged? Lopás? Drogok? Prostitúció? - dühbe jöttem.

Megálltam s éreztem, hogy ökölbe szorulnak a kezeim. Megtorpant előttem, majd felém fordult és a szemeimbe nézett. Érzelemmentes, sötét és üres. Egyszerűen dühbe gurultam. Hogy képzeli ezt? Azt hiszi, hogy egy ilyen könnyűvérű kis csitri vagyok?