La mia famiglia

18.rész

- Bumm! - azonnal kipattantak a szemeim.

A szívem ezerrel kezdett verni, majd gyorsan az ajtóra pillantottam ami a kerthez vezet. Az ajtó kitört a helyéről és az üveg beterített mindent. A holdfényben egy alak rajzolódott ki, aki óvatos ám bátor léptekkel megindult felém. Próbáltam megmozdulni, de a lábaim mozgatásán és kezeim kapkodásán kívül nem bírtam mozdulni. Az alak megállt mellettem az ágy szélénél, majd elkapta a jobb kezemet és a légzésem újra normálisra váltott.

- Lucy! - örömömben sóhajtottam egyet.

- Fanni már mindenhol kerestünk téged. Tudod milyen régóta nem hallottunk semmit felőled? Már mindenki halottnak hisz a családban!

- Tessék? Hiszen csak egy hete volt az egész, vagy nem? - néztem riadtan a szemeibe.

Gyorsan odarohant az ajtóhoz, majd kulcsra zárta és sietett vissza hozzám.

- Miről beszélsz? Már legalább két hete ennek az egésznek és azóta is minden nap kerestünk téged! - rázta a fejét értetlenül.

- Lucy, el kell nekem mondanod mindent attól a pillanattól kezdve, hogy eltűntem! - ragadtam meg a kezét.

- Erre ráérünk később is. Most azonnal el kell tűnnünk innen! Ha átmászunk a szemközti falon akkor egy erdőben lyukadunk ki ahol könnyedén köddé válhatunk. - majd gyorsan kitakart miközben hadarta tovább a tervet.

- Lucy, én nem mehetek veled. - értetlenül nézett felém.

- Mégis, hogy érted? Kitörtem az ajtót is, gyerünk, segítek átmászni a falon, ha kell! - majd elkezdett felhúzni az ágyból.

Megragadta a két kezemet, majd felhúzott, azonban nem bírtam megtartani a felső testemet, így mihelyt elengedett egyszerűen visszazuhantam a párnákra.

- Fanni, mit tettek veled? - riadt tekintettel fürkészett.

- Azóta mióta eltűntem, azóta itt feküdtem, és nem mozdultam. Nemrég keltem fel, és egyszerűen megbénultam. Alig bírom megmozdítani akármimet is, és nagyon nehezen épülök fel Lucy. Ma jutottam el odáig, hogy képes vagyok a lábaimat úgy ahogy megmozgatni. Nem vagyok képes egyedül járni vagy felülni sem. A fiúk segítenek beülni a székbe, majd ők visznek engem oda ahova gondolják, hogy kell.

- Mégis, hogy bánnak veled? - háborodott fel.

- Jól, a dolgokhoz képest jól. De azért elég sok gyilkos pillantást kapok és sajnos nem igazán akarnak elengedni. Azt akarják, hogy megmondjam ki lesz a következő örökös a családban. És, ha megtudják, akkor végünk!

- Igen, tudom. Na gyere, még mielőtt ide érnek. - tárta szét karjait és szorosan átölelt. - Hálás vagyok, hogy életben vagy Fanni. Ígérem, hogy eljövünk érted, elviszünk innen, és nem lesz semmi baj! - majd elengedett.

Gyorsan elindult, kinyitotta az ajtót, hogy Dante be tudjon jönni a fegyvereseivel, ha ideérnek és éppen elindult volna a kerítéshez, de megragadtam a kezét és visszahúztam.

- Mauro? - kétségbeesett tekintettel néztem felé.

Azonban ő is csupán ennyit tehetett. Lassan elengedtem a kezét ő pedig nekirohant és felugrott a fal tetejében megkapaszkodva. Felhúzta magát, majd utoljára felém nézett és leugrott. Ezután kicsapódott az ajtó és feloltódott a lámpa. Először Jace rontott be, mögötte Ashton és Dante a többi fiúval együtt. Jace az üvegajtón keresztül a kertbe rohant néhány fiúval együtt, míg Ashton megállt az ágyam mellett Dante pedig leült mellém.

- Nos, ki a te Rómeód? - viccelődött az ajtót figyelve.

- Már tudják, hogy itt vagyok Dante, és nemsokára eljönnek értem. Most mi lesz a következő lépés? - néztem a szemeibe.

- Itt maradunk, egyelőre. Azonban téged átvitetünk máshova, hogy ez ne történhessen meg újra. - majd a kinti keresőkhöz fordult. - Komolyra fordultak a dolgok, úgyhogy mostantól megerősítjük a falakat, és éjszakai járőrök lesznek minden napra beosztva. Ashton - fordult fia felé- készítsd el a beosztást holnap délutánig. Most pedig fogd Júliát és vidd fel a fenti szobák egyikébe. - adta ki a parancsot.

- Igenis. - majd odajött mellém.

Gyorsan felkapott az ölébe, majd egy határozott mozdulattal elindult velem a fenti szobák felé. Mikor a lépcsőnél jártunk Ashton lepillantott rám, majd sóhajtott egyet és megálltunk.

- Ashton? - néztem kérdőn felé.

- Miért kellett ez Fanni? Az, hogy tudják, hogy itt vagy az egész családot bajba keverte, és te is tudod, hogy milyen a családod valójában. Az egyetlen lányukat elrabolták és, ha meglátnak így, hogy szinte bénult vagy, akkor kirobban a háború a két család között! - dühöngött.

- Én nem tehetek róla, hogy megtaláltak, hogy ilyen bénult lettem! Nem tehetek róla, hogy az apád egy elmebeteg és itt tart bezárva, mert válaszokat akar a kérdéseire, amit ha megválaszolok akkor a családomnak befellegzett. Ashton, ez a te családod, az meg az enyém. És, ha választanom kell, akkor hülye leszek mellétek állni velük szemben. Most pedig menjünk, különben bajba kerülsz. - elfordítottam a fejemet és tovább bámultam a lépcsőt.

Egy kis ideig Ashton még egyhelyben maradt, mondani szeretett volna valamit, de inkább elindult. Az egyik legtávolabbi szobában rakott le az ágyra, majd az ablakokhoz lépett és behúzta a sötétítőket.

- Mit csinálsz? - riadtam meg a sötétségtől.

- Nem tudhatják meg, hogy ebben a szobában vagy, így muszáj minden lehetséges rést eltakarni. Ezt magadnak köszönheted Fanni, te is nagyon jól tudod. - majd kilépett és becsukta maga után az ajtót.

Sötét volt, nagyon-nagyon sötét. Én pedig féltem. Visszajött ugyanaz a sötét gondolat és egyszerűen nem bírtam aludni. Hallottam, hogy a többiek még odakint próbálnak rendet rakni, feltérképezni, hogy mégis, hogy jutott be az illető. Azonban mégis, ha egy kicsivel is hangosabb zajt csaptak, egyszerűen összerándultam.

Úgy gondoltam, hogy a félelmem ami a kórházban végig kísértett, már eltűnt, vagy legalábbis túlléptem rajta Jace által, de most beigazolódott, hogy a félelem mindig ott van bennünk, és nem menekülhetünk előle.

Egy idő után elhallgatott minden, a fiúk visszatértek szobáikba és úgy tűnt, mintha nem is történt volna semmi az előbb. Azonban míg ők továbbra is nyugodtan aludtak, én reszkettem a sötétben, és azt kívántam bárcsak képes lennék arra, hogy a tudatommal megmozdítsam a sötétítőt legalább annyira, hogy egy kis fény beszűrődhessen nekem.

Lassan, kissé nyikorogva nyílt ki a szobám ajtaja, azonban a másik oldalán is a sötétség köszönt vissza. A szívem ezerrel kezdett verni, alig bírtam levegőt is venni. Itt van, el akar kapni! Segítség, segítsen nekem valaki! Mauro! Ron! JACE!

- Fanni. - suttogta halkan, én pedig megkönnyebbültem.

- Jace, kérlek segíts. - zokogtam ő pedig becsukta az ajtót.

Gyorsan odasietett az ágyamhoz, majd kitapogatta a kezemet és összekulcsolta az ujjainkat. Próbáltam megnyugodni, de egyszerűen nem tudtam abbahagyni a zokogást, s ez nem csak a sötétség miatt volt. Akkor ott egyszerűen kitört belőlem minden.

Kezdve a születésnapi partitól, egészen a kórházig, a leugrásig, míg végül idáig nem jutok, ahol most vagyok. Annyi fájdalom és düh volt bennem, ami egyszerűen most kitört belőlem. Jace pedig egyszerűen csak szorította a kezemet, és hagyta, hogy mindent kiadjak magamból.

Egy kis idő után megnyugodtam, elapadtak a könnyeim vagy egyszerűen teljesen kiszáradtam már nem tudom. Jace ugyanúgy fogta a kezemet és észre sem vettem, hogy a hüvelykujjával közben apró körkörös mozdulatokkal simogatja a kezemet.

Haragudtam rá, kiabáltam vele és utána ellöktem magamtól, mégis most itt van mellettem, eljött, hogy lássa, hogy vagyok és segített rajtam. Egyszerűen itt volt mellettem, és nem hagyott magamra. Ez számomra rengeteget jelentett.