La mia famiglia

2.rész

A nénikém és a bácsikám házában semmi sem volt ismerős vagy megszokott. Soha nem találtam azt amit kerestem, és mindig én voltam az aki miatt változtatni kellett a terveken. Esténként elhagytam az imát, és lassan befordultam. Inkább a mélységben kerestem magamnak, a sötét oldalon egy helyet, egy személyt, aki segít rajtam, aki álltal végre megbűnhődhetek a bűneimért. Esténként könnyes szemekkel és a családi fotónkkal a kezemben aludtam el, és sokszor álmatlanul, a sötétségbe zuhanva aludtam, nem keltem fel.

- Elég volt! Most már fejezd be! - ordítozott a nénikém.

- Mégis miért? Csak az igazat mondom! Láttam, hogy hogyan néztél a szomszéd gazdára és még te vagy megsértődve, hogy kérdőre vonlak?

- Nincs köztünk semmi, mégis miért lenne?! Amíg itt vagy nem lehet!

- Áh, szóval, ha eltűnnék nem haboznál oda menni hozzá? Ez lenne az igazság? Szóval ez a valódi oldalad? Egy sötét vérszívó?!

- Elég! - csattant a tányér a padlón.

A szilánkok mindenfelé repültek és az egyik megvágta a térdemet. Egy nagy vörös csík húzódott végig rajta, de mit sem törődtek vele.

- Minden a te hibád! Ha előre láttam volna, hogy egy ilyen pökhendi és ronda vénemberhez megyek férjhez, akkor inkább egyedül maradok!

- Micsoda? - állt fel dühösen Jackson bácsikám.

- Mit akarsz tenni? - kérdezte kissé ijedten Judy nénikém.

- Azt amit már rég meg kellett volna! Ha te nem lettél volna, ha nem néztél volna rá így mindig mindenki szeme láttára, akkor nem hinnék azt, hogy egy senki vagyok! - és arcon vágta.

Amilyen gyorsan tudtam felrohantam a szobámba és bekulcsoltam az ajtót. Utáltam ezeket az estéket. Ilyenkor mindig mindketten részegen beállítanak a konyhába, és meglátva egymást egyszerűen elundorodnak egymástól. Nem ilyen családot akartam magamnak, soha nem akartam ezt. Valaki bárcsak kihúzna végre a mély gödörből engem.

Hangos puffanásokat hallottam a konyhából és összerezzentem. Először megijedtem, majd a tekintetem üressé vált és teljesen kikapcsoltam magamat. Elegem volt mindenből. Először a rendes családom, most meg a második lelte halálát, míg én mindig életben voltam. Mikor lesz ennek végre vége? Könyörgöm, valaki öljön meg!

Dübörgést és gyorsuló hangos lépteket hallottam, mintha legalább öten- hatan a lépcsőn rohantak volna felfelé. Amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan meg is találtak, miután berúgták az ajtómat. Három fegyveres, huszas éveiben járó férfi vett körül engem fegyverekkel, és mindegyiket rám szegezték. Az egyik éppen lőni akart mikor egy idősebb ember mögülük előre lépett, és szemügyre vett engem.

- Nahát- nahát. Nem is tudtam, hogy azoknak a nyomorultaknak született egy gyereke.

- Ők nem a szüleim. Ők senkik... Csak néhány rokon, akik befogadtak, de csak egy tárgy voltam a szemükben.

- Hogy hívnak kislány?

- Fanni, Fanni Westrell.

- Hány éves vagy?

- Tizenkettő lettem ma.

- Értem. Hát nem nagy ünnepség lett szervezve az alkalomra.

- Ők még csak nem is tudták, hogy ma van. Nekik mindegyik nap egyforma volt. - majd a lépcső felé néztem - Meghaltak?

- Igen, megöltük őket. - majd üres tekintetem rá szegeztem.

- Miért?

- Rosz emberek voltak. Nem fizettek, nem dolgoztak, nem csináltak semmi hasznosat, csupán állatok voltak, akik nem termeltek hasznot. Így végeztem velük. Rajtam nem fog senki sem élősködni. A magam ura vagyok, és nem kell senki más számomra.

- Ez igaz. Nekem sem kell már régóta senki. Amióta anyáék meghaltak már nem igazán érdekelt semmi. Feladtam a harcot, hogy lássam őket, feladtam, hogy egyszer visszajönnek értem. Mert nem fognak.

- Nem érdemes feladni a harcot, csak azt aminek értelme az elejétől kezdve nem volt. Te már feladtad a harcot. Tehát nem bánod, ha akkor a te életed is elveszem ugye?

- Nekem már azóta nincs életem mióta egyedül maradtam.

- Mégis mire vágysz kislány?

- Egy családra, egy új reményre, egy új kezdetre.

Bólintott egyet, majd kinyújtotta felém a kezét és a társai lerakták fegyvereiket. A szemében ott égett a tűz ami belőlem már régóta hiányzott. Láttam, hogy mennyi sötétség és veszedelem van benne, mégis megmutatta számomra abban a pillanatban a kedves és egyben magányos énjét is. Egy családra vágyott, és a családja itt állt előtte. Két üres, kettétört és elhagyott fél, egymásra talált, és egymáshoz tapasztják a törött részeket.

- Üdv a családomban Fanni. A nevem Ronaldo Castar.

Azután már az én nevem is megváltozott. Többé nem voltam más, mint Fanni W. Castar.

 A szemeimben apró könnyek jelentek meg, és most lassan egy év után azt éreztem, hogy visszatértem az életbe, a sötétségből kirántott a legsötétebb ember a földön. A szemeim újra életet sugároztak és megnyíltam, csak sírtam, és gyászoltam azt a sok fájdalmat ami eddig volt. Ronaldo kezét megfogtam, majd felhúzott magához és elapadtak a könnyeim.

 Ezzel a kézfogással egy új életbe lépek, új korszakot nyitok. Végre, kinyújthatom a kezemet a fény felé, annyi év sötétségben élés után.