La mia famiglia

6.rész

Lesétáltunk a lépcsőn és Lucy tisztelettudóan mellettem maradt, mint egy igazi testőr. Odaálltunk Ron és a fiúk elé akik még mindig nem hitték el mi is történt csupán pár perce. Természetesen még én sem, de nem lehetett mit tenni.

Lassan két hete mellettem van Lucy és azóta sok minden megváltozott. Sokkal vidámabb lett, energikusabb, azonban neveltebb is. Mellettem nyugton volt, bár a fiúkkal néha- néha szívózott még, csak a hecc kedvéért. Éppen a délutáni magán edzésére sietett Lorddal, amikor kopogtak az ajtón és azonnal berontott egy idősebb férfi, és Ronhoz sietett. Valamit egymásnak súgtak és azután Ron Maurora nézett. Egy-egy bólintással felálltak majd a dolgozó szobába mentek és magukra csukták az ajtót.

Órák teltek el mióta bementek és sötétedéskor lépett ki először Mauro a szobából. Éppen oda mentem volna hozzá, hogy megköszönjem az ajándékát- amit már jóval régebben meg kellett volna, de csupán most volt bátorságom hozzá- amikor valami fájdalmat éreztem a gyomrom tájékán és a szeme láttára összegörnyedtem a padlón. Ijedt tekintettel nézett felém és azonnal az ölébe kapva rohantunk az autókhoz, hogy bevigyen a kórházba. Nem szólt senkinek a nagy sietségben, csupán azt akarta, hogy minél előbb beérjünk és segítsenek rajtam. 

A kórházban a nővérek elvittek egy vizsgálatra, ahol kiderült, hogy valójában az a nagy fájdalom a menstruációm kezdeti fájdalmai voltak. Nem értettem miről is van szó, csupán néztem rájuk míg ki nem mentek, hogy megkeressék a családomat. Maurot behívva azonban nem jutottak előrébb.

- Esetleg nincsen egy női hozzátartozója Önöknek?

- Csupán egy apukám van és sok fiú testvérem. Meg egy lány is. De ő fiatalabb tőlem.

- Értem. - bólogatott az ápolónő és egy cetlit adott át Mauronak. - Nos, ezen van néhány dolog ami jól jöhet a kishölgynek ebben az esetben. Ez a menstruáció havonta, ugyanabban az időszakban esedékes, így nem kell attól tartani, hogy valami baja van esetleg. Vegyenek meg mindent és, ha valami baj lenne akkor csak jöjjenek vissza nyugodtan.

- Köszönjük. - majd zsebre rakta a cetlit Mauro és elindultunk a boltba.

Miközben a kocsiban ültünk oda-oda pillantgattam felé és szégyeltem kissé magamat. Eléggé kínos helyzetben voltunk és nem is értettük igazán miről van szó. Csupán annyit fogtam fel, hogy ez egy női dolog, amiről a fiúk nem igazán szeretnének tudni sem.

- Mi a baj? - kérdezte és felém pillantott egy pillanatra, majd újra az útra szegezte tekintetét.

- Köszönök mindent. - suttogtam.

- Ugyan. - mosolyodott el. - Hiszen a kishúgom vagy Fanni. A testvérek mindig összetartanak.

- Nem csupán ezért a maiért. Hanem azért, hogy haza hoztatok. Hogy megmentettetek engem onnan. És az ajándékot is köszönöm. - könnyek gyűltek a szemembe.

- Örülök, hogy tetszik. Mikor a városból jöttem hazafelé megláttam, és egyből beugrottál róla.

- Hogyhogy?

- Olyan vagy az életünkben, mint egy szárnyaló lepke. Gyönyörű, tiszta lelkű és kedves. Velünk, virágokkal együtt teszed széppé ezt az egész életet és világot számunkra. Mindenkiét, egyesével. Olyan vagy, mint az a szélcsengő Fanni. Ezért is védelmezünk mi mindannyian téged. Nem azért, mert Ron azt parancsolta. Hiszen, nem lennénk mindig melletted akkor. Azért vagyunk veled, hogy megvédjünk, mert ezt akarjuk. Törékeny vagy, gyengéd és érzékeny. Belőlünk pedig mindez hiányzott. Kiegészítesz mindenkit, és ezért is szeretnek téged ennyire. Erre pedig akkor jöttünk rá, amikor Lucyt legyőzted. Megmutattad ki vagy, és, hogy mire vagy képes. Hogy egy vagy közülünk, miközben más is vagy egyben. - majd csend telepedett ránk.

Amikor megérkeztünk a bolthoz bevásároltunk mindenből amiből kellett és tovább indultunk hazafelé. Éreztem, hogy most én jövök. Nekem is tennem kellene valamit értünk, de mit? Képes vagyok egyáltalán bármire is?

- Mikor anyáék meghaltak, az én hibám volt minden. - majd bólintott, hogy folytassam. - A szülinapomon történt. Anyáékkal az volt a szokásunk, hogy az mondjuk egymásnak, hogy Vigyázz magadra, mielőtt elindultunk volna, de aznap csak a tortámon járt az eszem amit direkt egy mester cukrásszal készítettek számomra a város másik végében. Mikor elindultak nem mondtam nekik semmit. - majd könnybe lábadt a szemem. - Azt mondták nemsokára hazaérnek, én pedig az ajtóban vártam mosolyogva. Csak egy órának indult, majd lett belőle kettő, három - elkomorult a tekintete - négy óra is. Akkor azonban kopogtak az ajtón. Örömömben felpattantam, hogy kinyissam nekik és azt mondhassam, hogy nem siették el a dolgot. - majd felém pillantott, mintha a boldog befejezést várná, bár tudja mi lett a vége. - A rendőrök álltak a helyükben és azt mondták, hogy meghaltak. Beléjük hajtott egy kamion és azonnal életüket vesztették. - legördültek a könnyeim az arcomon.