La mia famiglia

21.rész

Dante, Jace és Ashton azonnal megnézték a dobozt, azonban az ő arcukon inkább kíváncsiság tükröződött. Sokkos állapotban ott álltam a lépcsők kereszteződésénél és egy pillanat alatt nekifutottam a bejárati ajtónak. Kivágtam magam előtt, majd minden erőmmel a kikanyarodó autó után rohantam, hátha utolérem. Azonban a kapuk becsukódtak előttem, s az autó távolodó alakját láthattam utoljára.

Összerogytam a földre, s alig kaptam levegőt. Észre sem vettem, hogy egy szuszra futottam végig a távot a háztól a nagykapukig, ami nem kis távnak számított. Lihegtem, remegtem és átkoztam mindenkit a Földön, de leginkább magamat. Mikor a fiúk odaértek hozzám a kapukhoz már talpra is álltam és eldöntöttem mit kell tennem. Jace aggódó tekintetét figyelmen kívül hagyva megragadtam a kezében lévő ajándékdobozt és kivettem belőle az ajándékom. A gyönyörű tengerkék színű lótuszvirág visszahozta a régi emlékeket róla és úgy éreztem megszakad a szívem. Ott tartogattam a kezemben egy darabig, majd észrevettem, hogy itt-ott a kék virág feketévé vált, olyan volt, mintha haldokolna, s tudtam ez egy jel. A virág lapos aljára tekintettem, elolvastam azt az egyetlen nevet aki tudott számomra segíteni, hogy megtalálhassam őt, majd utoljára megszorítottam a virágot.

- Fanni, mégis mit jelent ez? - követelte a választ Dante.

- Náluk van, elvitték őt magukkal és azt akarja, hogy találjam meg, hogy segítsek rajta. - s óvatosan letöröltem a nevet a virág alján.

- Mégis kit vitt el Miranda? - megfogta a kezem Jace, azonban elhúztam.

- Maurot. - suttogtam, majd teljes erőből a földhöz vágtam a virágot.

Nagy csörömpöléssel ért földet és milliónyi darabokra hullott szét a földön. A fiúk hátráltak ijedtükben, én azonban csak visszafordultam a kapuhoz, s némán üzenetet küldtem Mauronak, hogy mekaptam segítség kérését, s kiszabadítom, ha addig élek is.

A házba visszatérve mindenki az ebédlő felé vette az irányt és körbeültük az asztalt. Mindenki némán meredt maga elé, egyedül Dante, Ashton és Jace figyeltek engem, hátha elkezdek beszélni. Nem is tudtam hol kezdjem, vagy, hogy egyáltalán mit mondjak.

- Mégis mióta tudsz magadtól járni? - tette fel a kérdést Dante, megtörve ezzel a kínos és feszült csendet.

- Már két hete. Este rémálmom volt a testvéreimről, s mire észbekaptam felültem az ágyban és újra képes voltam rendesen mozogni. Igaz nehézkesen ment, de minden nap sétáltam, edzettem a szobában, éppenséggel kapóra jött, hogy felém sem néztetek egész nap. - dühös pillantást szórtam Jace felé, aki vette a lapot.

- Honnan tudod, hogy Mauro Mirandaval van? - Ashtonra pillantottam.

- Az ajándék.

- A lótuszvirág? - kérdezte furcsállva a dolgot.

- Amikor odakerültem senkivel sem beszélgettem, senki felé nem nyitottam, hogy őszinte legyek féltem tőlük. Egy olyan házba kerültem ahol mindenki össze van szokva, tele van fiúkkal akik közül némelyikük igazán ijesztő és ott voltam én egyedül. Ron nem igazán tudott foglalkozni velem, rengeteg dolgot kellett intéznie azonban így is hálás voltam, hogy elhozott magával, hogy otthont adott számomra. Aztán egyik nap Mauro bejött hozzám s megajándékozott egy szélcsengővel. Sok-sok virág volt rajta - lótuszvirágok - és egy kicsivel fentebb ott lebegett egy apró pillangó. Mikor először meghallottam a hangját felnéztem és a lepke körbe-körbe repült a virágok felett, mint aki nem tudja eldönteni melyik virágon is pihenjen. Mindegyik virág őket jelképezte, a testvéreimet. Maurot, Lordot, Davidet, Jaspert, Gordont, Pablot, Adriant, Javiert, Marcost, Nicolast, Diegot... Az az apró, jelentéktelen pillangó pedig én voltam. Azt mondta, hogy számukra széppé teszem és egészé az életüket, örültek, hogy én is a családba kerültem. - szinte észre sem vettem, hogy kezdem elmesélni a bennem megjelenő emlékeket. - Na mindegy, szóval a virág a szélcsengőről van. Ezek a virágok voltak az otthoni szélcsengőmön, Mauronal volt egy darabja és tudta, hogy emlékezni fogok rá, tudta, hogy ezzel a mások szemében jelentéktelennek tűnő dologgal, számomra mindent a tudtomra adhat. Haza kell mennem Dante, meg kell mentenem a testvéremet.

- Nem... - közbe vágtam dühömben.

- Vagy kinyitod az ajtót és kiengedsz önszántadból, vagy pedig elszököm és átmászok a kerítésen vagy a falon. A te döntésed! - jelentettem ki ellenvetést nem tűrő hangon.

- Mégis mit akarsz tenni? Odarohansz Miranda villájába és megmondod, hogy adja vissza a testvéredet? - Jace dühében felállt és ellökte magától a széket.

- Oda fogok menni, de nem visszakérem a testvéremet, hanem vissza fogom venni! Ha kell akkor erőszakkal, de ha egyszer ott leszek, Mauro nélkül nem megyek sehova! - jelentettem ki és én is felálltam.

- Nyugodjatok le mindketten. - vágott közbe Ashton, azonban nem bírtam magammal.

Nem vesztegethetem az időmet arra, hogy leálljak megmagyarázni minden tettemet és tervemet olyan személyeknek akik nem érthetik, hogy mit miért teszek. Mauro ott van Mirandanal, elkapták, lehet, hogy bántották talán már el is vitték valahova innen nehogy megtalálhassam. Nem várhatok, hogy megértsék azt amire készülök, mert ők nem a családom. Ron, Lucy, Lord és mindenki már rég elindult volna megkeresni Maurot, ha tudnák, hogy hol van akkor nem hezitálnának.

- Dante? - fordultam a döntéshozó felé akinek tekintetéből nem tudtam kiolvasni semmit.

- Nem adhatlak át niña grande. Addig nem amíg el nem árulod nekem azt amire oly régóta kíváncsi vagyok. - hátradőlt székében és elégedett mosolyt villantott.

Ashtonra pillantottam, majd Jamesre, Davere végül Jacen állapodott meg a tekintetem. Ő volt a Novak következő örököse, ez az a nagy titok amit annyira el akart számomra mondani? Ez volt az amit annyira megtörten a tudtomra akart adni, de nem volt rá soha lehetőség?

- Ha elárulom, hogy ki a következő örökös, akkor távozhatok, nem tartassz tovább itt, szabadon távozhatok azonnal? - fordultam Dante felé.

- Természetesen. - bólogatott elégedetten.

- Akkor irány a kapukhoz, elárulom a nagy titkot amire annyira kíváncsi voltál mióta csak ide kerültem. - s kisétáltunk a kapukhoz.

Tárva nyitva állt a kinti kapu s azonnal a kapu kinti oldalára húzódtam, míg Dante, Jace és Ashton a másik oldalon álltak.

- Csukd a kapukat! - keresztbefontam a karjaimat.

- Még mit nem, addig ameddig el nem kezded mesélni a dolgot, addig nem mehetsz innen. Csupán odakint állhatsz, de tudod jól, hogy valamelyikünk úgyis utolér. - pillantott Jacere.

- Jól van, a Castar famiglia örököse... - Dantera pillantottam aki megnyomva egy gombot a kapuk zárulni kezdtek.

Tudtam, hogy ha most elszaladnék akkor elkapnának, ha viszont némán állok amíg megvárom, hogy becsukódjon a kapu akkor Dante visszarángat. Mikor már szinte zárva volt a kapu felnéztem Dantera, s kiböktem a választ.

- Én vagyok. - s a kapuk bezárultak.

Három szempár értetlenül figyelt engem miközben kimondtam a választ.

- Én, Fanni W. Castar leszek a Castar család örököse. - kihúztam magam s álltam tekintetüket.