La mia famiglia

38.rész

Tikk-takk, tikk-takk...

Egyre hangosabban kattogott az óra a falon miközben én egy kihallgatószobában rohadtam egyedül. A bal kezem hozzá bilincselték az asztalhoz ami masszív fémből készült, mozdíthatatlan volt. 

A hűvös, rideg és egyhangú szobában rostokoltam várva, hogy végre bejöjjön valaki és elmagyarázza mi folyik itt valójában. Azok az elhangzott információ foszlányok amik felém jöttek egy-egy beszélgetésből egyszerűen nem voltak összerakható és értelmes magyarázatok a kérdésemre. Azt susogták, hogy én öltem meg őket, hogy én gyújtottam azt a nagy tüzet, hogy gyilkos vagyok és kegyetlen...

Tikk-takk, tikk-takk...

Úgy éreztem, hogy felrobbanok belülről. Már legalább két órája ülök egyhelyben, fájnak a végtagjaim, éhes vagyok és fáradt, egyszerűen nem vagyok képes tovább így maradni!

Dühös pillantásokat löveltem a plexiüveg felé aminek tudtam, hogy túloldalán ott áll valaki és engem figyel. Szinte éreztem ahogy lyukat akar égetni valaki a tarkómon, s tudtam, hogy az üveg túloldalán nem más van, mint a sötét angyal.

Visszafordultam az ajtó felé és némán, egyenes háttal ülve vártam tovább, nem adtam meg neki azt amire vágyott, nem mutatom magam gyengének, nem hagyom, hogy kifogjanak rajtam.

Tikk-takk, tikk-takk...

Négy hosszú, kínszenvedéssel teli óra után kinyílt az ajtó, s túloldalán pont az a személy állt akit a legkevésbé akartam látni. 

Ragyogó zöld szemeivel fogságban tartotta a tekintetemet, egyszerűen megigézett. Közelebb jött, leült a velem szemben lévő székre, közben farkasszemet néztünk, s egyáltalán nem akartam veszíteni. Hanyat dőlt a székén ahogy én is, majd ugyanolyan néma csendben ültünk tovább, mint az előbb. 

Azonban egymást néztük, egymás tekintetén keresztül akartunk belelátni a másik belsejébe, az ő valódi személyiségébe. Tudni akartam, hogy azalatt a maszk alatt vajon ki rejtőzhet valójában. S, ha én akarok valamit akkor azt meg is szerzem bármi áron!

Azonban nem én törtem meg először a csendet, hanem ő. Hangja csendes volt, szinte suttogó, mégis ki tudtam venni minden egyes szavát.

- Nem te tetted. Mégis be fognak zárni téged. Készülj fel rá, hogy odabent széttépnek. - majd elégedett mosolyt villantva felállt a székből.

- Állj meg! Ha tudod, hogy nem én tettem akkor miért nem engedsz el?! Mit tettem ellened?! Engedjetek el! - pattantam fel a székből s rángatni kezdtem a bilincset.

Hátat fordított nekem egyetlen szó nélkül s elment. Hangos csattanással zárult be előttem az ajtó, s újra rángatni kezdtem a bilincset a karomon. Elhomályosult a látásom, mégis egyre inkább ráncigáltam a bilincset, vertem az asztalt, a földet, a karomat...

Patakokban folytak a könnyeim, összeszorult a szívem s most tudatosult bennem igazán, hogy tényleg bezárnak engem. Tudják, hogy ártatlan vagyok s mégis bekasztliznak és ki tudja meddig leszek ott. Elérték a céljukat egyetlen mondattal. Összetörtek és beragasztották a számat teljesen.