La mia famiglia

31.rész

- Közületek mindenki ugyanazt a színű golyót kapta. Nem létezik olyan, hogy két különböző csoport, csupán azért mondtam, hogy megrendítsem a bizalmat közöttetek. Rá kell jönnötök, hogy meg kell bíznotok a másikban, nem pedig rögtön egymásnak esni az első adandó alkalommal. Össze kell fognotok és együttesen rájönni arra, hogy megbíztok abban a személyben vagy nem. És ha megbíztok akkor nem árulhatjátok el egymást.

- Eléggé ravasz húzás tőled. Nem akarsz visszaküldeni közéjük?

- Nem, te leszel az ütőkártya a végére. Kíváncsi vagyok rájönnek e a kis titkomra. - s tovább figyeltem Jacet aki próbált tárgyalni Ashtonnal.

Rögtön meglátszott, hogy ők ketten a vezéregyéniségek ebben a csapatban. Mindenkit elkaptak, beszéltették s végül maguk mellé állították. Röpke harminc perc alatt már mindenki aki eddig a pályán bújdosott most kifelé tartott a torony felé. Odalent vártam őket Roberttel az oldalamon s kíváncsi, ártatlan tekintettel néztem rájuk.

- Hát ti mit kerestek itt? Meguntátok a játékot vagy micsoda?

- Mi mindannyian egy csapatba tartozunk, nincsen másik csoport aki ellenünk lenne. Nem igaz? - mosolygott rám elégedetten.

- Robert, lődd le. - néztem farkasszemet Jacel.

- Tessék? - fordult felém meglepetten a fiú.

- Gyerünk, lődd le szépen. Azt állítja, hogy mind egy csapatba tartoztok, hát akkor mutasd meg neki, hogy te is egy csapatban vagy velük, mutasd meg a színedet. Ha száz szálakéig megbíznak benned, hogy te is közéjük tartozol akkor nincs gond. - felemelte a fegyverét.

- Úgy van, ne aggódjatok, ebben a játékban tényleg nem volt két külön csapat. Ezzel akart minket közelebb hozni egymáshoz. - s meglőtte Jace lábát.

Mindenki némán figyelte a piros színt Jace lábán s elállt a lélegzetük is.

- Attól, hogy azt hiszitek, hogy valaki már csak szintén az oldalatokon állhat, az egy rettentő nagy hülyeség. Mindig meg kell bizonyosodni, hogy az a személy mellettetek áll vagy sem. A játék célja a bizalom volt és az összefogás, legalábbis ezt hitettem el veletek. Pedig valójában arra voltam kíváncsi mennyire vagytok hiszékenyek és manipulálhatóak. A győztes a piros csapat, a kék csapat megbukott. Most pedig szedjétek össze a holmikat és indulás van haza. - fordítottam nekik hátat s beültem az autóba.

Néma csendben utaztunk s hazaérve miután mindenki lepakolt, odakint maradtak a kertben s némán figyelték a földet. Megálltam előttük s nem tudtam mit is mondjak, már mindent elmondtam nekik amit akartam.

Ekkor hatalmas dördülés hallatszott, s egy golyó repült bele egyenesen a falba, épphogy fél centiméterre a fejemtől. Mindenki azonnal fedezékbe húzódott, én is menedékbe húzódtam az egyik feldöntött asztal mögött s próbáltam nyugodt maradni.

- Jace, add ide a fegyvered! - s kikapta az övéből.

Megnéztem a töltényeket s alig kettő volt benne, én pedig nem is tudtam mégis mennyien lehetnek körülöttünk.

- Figyelem, mindenki irány befelé a házba és felfegyverkezik. Nem hagytok odabent senkit, együtt jöttök ide, s együtt fogtok harcolni akárcsak egy csapat. Megtanultátok azokat a dolgokat amiktől erősebbekké válhattatok, tudjátok, hogy össze kell fognotok, hát tegyétek és mutassátok meg, hogy a belétek vetett bizalmam nem volt hiábavaló. - s kiugrottam az asztal mögül.

A többiek mind rohanni kezdtek a házba én pedig gyorsan levettem a merevítőt a karomról. Már nem volt olyan vészes a pihenésnek köszönhetően, de még mindig szúrt, hogyha jobban megmozgattam. 

Abba az irányba fordultam ahonnan a lövés érkezett, s azonnal futásnak eredtem a cél felé. Felugrottam a kis fészernek a tetejére és azonnal keresni kezdtem a támadót. Szétnéztem s átvizsgáltam minden lehetséges lövő helyet, azonban nem találtam senkit. Éppen felértem a kerítés tetejére és hallottam ahogy a többiek kisietnek a kertbe erősítés képpen. Leugrottam hozzájuk és értesíteni készültem mindenkit, hogy nem találom az elkövetőt amikor valaki velem egyszerre ért földet s a fiúk megdermedtek. A két kéz azonnal elkapott a hátam mögül azonban nem volt erős szorítás, inkább gyengéd. Majd egy gyenge csókot éreztem az arcomon és meghallottam a hangját.

- Megsérültél... - suttogta Lord.

- Nem baj, nemsokára harcolni fogok és egy ilyen kis sérülés nem fog az utamba állni. - felé fordultam.

- Segítek neked Fanni, avass be a részletekbe. - bólintottam.

Miután elmagyaráztam részletesen a tervet Lordnak és a többi fiúnak is neki álltunk újra az edzésnek. Lord hatalmas segítség volt, azonnal beállt a helyemre a fegyverhasználat megtanításához. Keményen edzettünk s a harc előtti három napban már én is képes voltam mindent beleadva edzeni.

Éjt-nappallá téve edzettem, mindent újra átnéztem és átgondoltam, s a csata előtti utolsó napon Dante egy beszéddel nyitotta meg a vacsorát számunkra.

- Amikor ide kerültél te voltál a legnagyobb ütőkártya a kezemben, megvetettünk és úgy bántunk veled, mint egy darab szeméttel. S mégis valami megfogott minket benned, amiért képtelenek voltunk megölni. S most itt vagy köztünk, a családunkhoz tartozol és az alatt az idő alatt ameddig itt voltál sokkalta közelebb került egymáshoz mindenki ennél az asztalnál. Köszönöm, hogy az életünk részese vagy, s remélem, hogy a holnapi nap sikerrel zárul s megmented a családod. Egészségetekre! - emelte poharát, s mi is így tettünk.

Mindenki remek hangulatban volt, mosolyogtak, nevettek és hülyültek, mintha a holnapi nap még mindig olyan messze lenne tőlünk. Egyedül Lord volt az aki némán figyelt mindenkit s egyáltalán nem mosolygott. Megszorítottam a kezét majd egy gyenge mosolyt küldtem felé amit azonnal viszonzott. A testvéreinkre gondoltunk akiket holnap talán újra látni fogunk.

A vacsora után mindenki nyugovóra tért, s én is bezárkóztam a szobába. Kisétáltam a teraszra s a korlátnak dőlve figyeltem a távoli horizontot.

- Ígérem, hogy megmentelek titeket! Ígérem, hogy az életem árán is, de kihozlak titeket! - s lágy szellő suhant el körülöttem.

Halk csilingelő hang hangzott fel mögülem s könnyes szemekkel néztem a szélcsengőt amit még otthonról hoztam magammal. A szélcsengőt amiről hiányzott egy virág, mert darabokra törtem...

S mégis az első adandó alkalommal összeszedtem minden apró darabját és újra összeragasztottam miközben alig kaptam levegőt annyira zokogtam. Lesúroltam az utolsó fekete foltot is róla s most gyönyörűen bár tördelve ragyog az éjjeliszekrényemen, s emlékeztet minden nap arra, hogy miért is küzdök.

Visszafordultam a kinti táj felé és halkan dúdoltam egy dallamot miközben a szélcsengő bekapcsolódott saját hangjával. S mire észbekaptam, már elkezdődött...