La mia famiglia

11.rész

- Szóval Fanni, hogyan is kerültél a kórházba? - ült velem szemben komoly tekintettel Jace.

Mögötte az ajtó túloldalán ott sorakoztak a testvéreim és Ron is. Lucy azonban bent maradt és a falnak dőlve árgus szemekkel figyelte minden megmozdulását Jacenek.

- A születésnapi partimon történt. Észre vettem, hogy egy piros pötty Ron szívére mutat és azonnal cselekedtem. Odarohantam és engem talált el a lövés. Így kerültem ide.

- Értem, és azóta jobban érzed magad? - tekintetével az arcomat fürkészte.

- Persze, már amennyire lehet.

- Hogy érted?

- Kissé rosszul vagyok ettől a bezártságtól, ugyanis a nővérek nem igazán szeretnének kiengedni. Valaki azt mesélte nekik, hogy kiszöktem az éjszaka közepén. - szűkült össze a szemem.

- Biztosan jó oka volt szólni, hogy ne engedjenek el. Ugyanis az egészséged érdekében idebent kell maradnod. Nos, azóta nincsenek kétségeid? Esetleg szoktál olyat álmodni amitől rossz érzésed lesz? Vannak esetleg rémálmaid? - hátradőlt a székben.

- Nem nincsenek. - vágtam rá rögtön.

Ez azonban nem igaz. Mióta bekerültem azóta félek a sötétben lenni. Mindig az ajtót figyelem árgus szemekkel, hátha felbukkan valaki, hogy megöljön engem. Bár nem engem vett célba valaki a partin, mégis úgy érzem, mintha én lennék az új célpontja. Ezért is próbáltam meg akkor elmenni innen, mert érzem, tudom, hogy itt van és figyel. Paranoiás lettem tudom, de nem tehetek róla.

- Rendben, - leírt valamit a füzetébe - akkor most beszéljünk a múltadról egy kicsit. - ledermedtem.

- Már mindent elmondtam neked tegnap. - nyögtem ki halkan.

- Azonban akkor nem orvosi szemszögből elemeztük a dolgokat. Szeretném újra hallani kissé részletesebben a dolgokat. Ennek segítségével túl tudsz majd lépni a megrázkódtatásokon, és új életet kezdhetsz.

- Nem! - vágtam rá dühösen.

- Sajnálom, hogy erre kérlek, tudom, hogy mennyire nehéz mindez, de ez kell ahhoz, hogy minél hamarabb elmehess innen.

- Tűnés! Menj innen el! - vágtam hozzá a párnámat.

A fiúk berontottak, felkapták két oldalról Jacet és kivitték a szobámból. Lucy becsukta az ajtót utánuk, majd némán figyelte ahogyan összekuporodom az ágyon és sírni kezdek. Nem akartam mindezt. Nem akartam ezt tenni, de nem tehetek mást. El akarom őket felejteni, azokat a rossz emlékeket amik annyiszor kísértettek éjszaka. Nem akarok visszaemlékezni semmire. Kikapcsoltam. Az agyam nem gondolkodott tovább. Csak ültem az ágyon és néztem kifelé az ablakon. Senki sem szólt egy szót sem, csupán ültek a székeken és a kanapén, és vártak.

- Ron... - suttogtam és azonnal odasietett hozzám.

- Mondjad Bambina.

- El akarok innen menni. Nem akarok itt bezárva lenni. Minden olyan sötét és félek. Érzem, hogy itt van valaki és engem akar. Félek. - megölelt.

- Esküszöm, hogy mindent megteszünk, hogy kihozzunk innen. Addig is megbeszéltem az orvosokkal és a terápiádat felbontottuk. El sem hiszem, hogy ilyen dolgokon kell végig mennie annak akinek így is van elég gondja. - az órájára tekintett. - Most mennem kell, ugyanis nemsokára megérkezik Madame Ruff. Lucy itt marad veled és vigyáz rád, úgyhogy ne aggódj.

- Nem, nem kell. Lucy is menjen haza veletek és aludja ki magát. Holnap szükségem van rá. - néztem Lucyra és bólintott.

- Akkor megyünk. - és kisétáltak az ajtón.

Mikor elhalkultak lépteik felkeltem az ágyból és az ablakhoz sétáltam. Odakint a kertben a betegek sétáltak hozzátartozóikkal, én azonban nem mehettem sehova. Mint a börtön!

Átöltöztem, majd felhúztam a tornacipőmet és kikukucskáltam az ajtón. Senki nem volt sehol, így gyorsan odarohantam a bejárati ajtóhoz és kisétáltam az udvarra. 

Az emberek lassan szállingóztak befelé, hogy felkészüljenek a vacsorára, így egyedül lehettem. Leültem az egyik padra és figyelni kezdtem az eget. Lassan a kék égbolt vörösre váltott s a csillagok kezdtek megjelenni a sötétben. A világítás lassan felkapcsolódott és hallani kezdtem a távolból szóló beszélgetéseket. Jól esett a friss levegő. Sokkalta boldogabbnak éreztem magam tőle, mintha feltöltené valamiféle energiával a testem.

- Ugye tudod, hogy nem lehetsz idekint? - jelent meg Jace mellettem.

- Ugye tudod, hogy nem vagy az orvosom, hogy parancsolgass nekem? - vágtam vissza.

- Nem éppen szabály követő személy vagy.

- Te pedig túlságosan foglalkozol másokkal, hogy utána hátba szúrd őket! - csattantam fel és elfordultam.

- Csak azt tettem amit kellett. Ez a munkám Fanni.

- Erősködtél, pedig tudod, hogy mennyire fáj mindez nekem. De téged nem érdekelt.

- Ha minél hamarabb el akarsz innen menni, akkor muszáj lesz megtenned! Fel kell tépni a sebeket ahhoz, hogy összeforrjon minél előbb! - magyarázkodott nekem.

- Úgy beszélsz mint akinek ismerős mindez. - néztem a szemeibe.