La mia famiglia

14.rész

- Jace, mégis mit csinálsz? - kérdeztem, közben próbáltam fegyvert keresni magamnak.

- Már olyan régóta várom ezt a pillanatot. Öt éve azt várom, hogy az egyik Castar a területünkre jöjjön, és végre megfizessen azért, amit Troyal tettek! - mutogatott testvére felé.

- Tudom, hogy a mi autónk volt az, de ismerem a testvéreimet, és nem lennének képesek ilyenre! Biztos vagyok benne, hogy segítettek volna rajta!

- Ne hazudj! Mind egyformák vagytok, egytől-egyig! - üvöltötte és a fegyvert egyfolytában felém irányította.

- Tényleg ezt akarod tenni? Megölni engem? Miért? - és akkor bevillant - Mert a partin nem sikerült igaz? - meredtem rá hűvös tekintettel.

- Ez nem igaz. - enyhült meg kissé. - Én nem tettem semmit. Csupán arra vártam, hogy ide kerüljön valamelyikőtök, de nem vagyok olyan hülye, hogy a területeteken próbálkozzak.

- Sajnálom Jace, tényleg. - mondtam őszintén sajnálva őt, ezért az egészért, mivel semmiről nem tehettek a testvérével. - De tudom jól, hogy a testvéreim nem olyanok, mint aminek képzeled. Amikor itt voltak velem, láttad őket igaz? - hátráltam az ablak felé, de ő is közeledett.

- Igen, mind úgy vigyorogtak, mintha maguk lennének az ártatlanság jelképei. - gúnyolódott.

- Ki tudnád belőlük nézni, hogy ilyet tesznek?

- Igen! - vágra rá rögtön a választ. - Rólam sem képzelted, hogy megölnélek igaz? Most pedig itt tartunk. - tárta szét a karját.

- Miért nem tetted meg már akkor amikor megérkeztem? Vagy miért nem hagytál magamra amikor odakint bóklásztam, hogy haza találjak? - néztem a szemébe. - Azért, mert tudod, hogy ez így nem helyes. Te nem vagy gyilkos, mert nem lennél képes ilyenre! Ott kint a padon ülve, amikor elbeszélgettünk, az volt a valódi éned Jace, és ezt te is nagyon jól tudod.

- Nem tudsz rólam semmit! - morgott rám.

- Ez nem igaz, mert akkor este megnyíltál, és az életed egy kis részét megosztottad velem. És még akkor nem is sejtettem semmit az egészből. Ezért nyíltam meg előtted én is, ezért meséltem el a legsötétebb emlékeimet, mert megbíztam benned, mint ember! - szomorú mosolyra húztam a számat.

- Mégis honnan tudod akkor, hogy a testvéreid közül volt valaki?

- Mert ma megláttam az autót, és leesett a történet. Azért jöttem át Troyhoz, hogy bocsánatot kérjek mindannyiunk nevében, bár ez nem segít rajta, tudom.

- Ez már késő Fanni. És ha még egyesével is ide jönnétek, hogy térden állva bocsánatot kérjetek - majd testvérére mutatott szabad kezével - ő attól nem ébred fel. Őt nem hozza vissza már semmi! - őrjöngött.

- Sajnálom Jace. Sajnálom Troyt, sajnálom, hogy ez mind megtörtént, és sajnálom, hogy így kell véget érnie a történetünknek. Pedig azt hittem barátok lettünk, azután az este után. - elnevette magát.

- Nem, mi egyáltalán nem lettünk barátok, és soha nem is leszünk. - majd szomorú mosolyra húzta száját. - Itt a vége, és ez még csupán számomra a kezdet. A testvéreid fájdalmát és gyászát látva talán megenyhül majd a lelkem egy kissé.

- Nem, nem fog. És tudod miért? Azért, mert ez nem fog megtörténni! - majd megfordultam és egy pillanat alatt levetettem magam az ablakból.

A második emeletről zuhanva felnéztem az ablakba és láttam, ahogy Jace fájdalmas és ijedt tekintettel néz engem miközben mindjárt földet érek. Nem, tudom jól, hogy nem ölt volna meg, még a ravaszt sem lett volna képes meghúzni, hogy megöljön engem.