La mia famiglia

48.rész

- Mehetünk? - nyújtotta felém a sisakot Leon.

- Igen. - húztam a fejemre, majd hagytam, hogy becsatolja számomra.

Ő is fejére húzta a sisakot, majd felpattant a motorra és várta, hogy felüljek mögé. Óvatosan átlendítettem a jobb lábamat, majd elhelyezkedtem az ülésen és átkaroltam a derekát. A motor azonnal felbőgött és már százzal hajtottunk kifelé a kapukon, hogy minél gyorsabban elszabaduljunk erről a megáltalkodott helyről. Bár tudtam, hogy egyelőre biztonságban vagyok, ugyanis Matteo felvilágosította a társaságot, hogy egy fekete párducot nem lehet bántani, valamint teljesíteni kell minden parancsát, attól még kényelmetlenül éreztem magam azok között a sötét és gyilkos tekintetek között.

Csendben száguldottunk a kihalt úton, majd hirtelen teljes sebességgel neki indultunk az egyenes útszakaszon én pedig bár az elején megijedtem, végül elnevettem magam és élveztem, hogy teljes erőbedobással száguldunk. Olyan érzés volt, mintha felszabadulna a lelkem, mintha az a rengeteg gond és teher nem lenne képes utolérni minket. Az alatt a rövid idő alatt nem gondoltam semmire, nem foglalkoztam a közelgő bajokkal és eseményekkel, egyszerűen szabad voltam, boldogan mosolyogtam és nevettem, ha Leon megspékelte a mutatványt egy kis egykeréken gurulással vagy gyors bedőléssel. Egy idő után pedig ő is velem nevetett, hallottam a beépített kis hangszórókon keresztül a sisakban, hogy ő is nevet, valamint élvezi ezt a szabadságot távol mindentől.

Túlságosan is gyorsan értünk be a városba ahol azonnal visszavettünk a tempóból és a boldog kacarászás lassacskán elcsitult, s a gondok azonnal utolértek minket s ránk tapadtak akárcsak a piócák.

Az orvosi rendelő a város végében lévő, kis, eldugott részen helyezkedett el. Nem hirdette sem egy logó, sem pedig egy kiakasztott tábla, olyan volt, mint egy hétköznapi lakóház, mégis e háznak az elején parkolt le Leon és rá kellett jönnöm, hogy nem egy hétköznapi orvosról lehet szó, ha a fekete oroszlán bandatagok ide járnak orvosi beavatkozást kérni.

Miközben sétáltunk a bejárati ajtó felé körülnéztem a szomszédságban és azonnal szemet szúrt a kihaltság, a lehúzott redőnyök és a tele firkált falak.

- Nem kell aggódni, ő az egyik legjobb orvos a városban és ami a legjobb, hogy nem kérdez. Elvégzi a munkáját, majd elveszi a pénzt és úgy tesz mintha itt sem lettünk volna. Természetesen tudja kik vagyunk, úgyhogy ne aggódj, tudja, hogy az életével játszik. - majd megnyomta a csengőt a falon.

Egy ismerős dallam ütötte meg a fülemet és apró mosolyra húztam a szám szélét. A csengő azonnal felelevenítette bennem a gyerekkorom egy részét.

Mire azonban a kedvenc részemhez ért volna elhallgatott és az ajtó résnyire nyílt előttünk.

- Samuel, Leon vagyok, engedj be! - bezáródott az ajtó.

Halk csattanások és láncok csörgése után szélesre tárt ajtó fogadott minket. Egy kövérkés, negyvenes évei végén járó, kopaszodó, bajuszos emberke állt az ajtó másik oldalán és gyorsan beinvitált minket. Leon udvariasan maga elé engedett, majd ő is szorosan mögöttem lépkedve behúzta maga után az ajtót. Belépve a lakásba úgy gondoltam biztosan minden otthonos lesz: szétszórt ruhák, családi képek a falon és a kandalló felett, valamint temérdek napfény ami beáramlik az ablakokon. Azonban az előszobán végig menve a ház minden egyes szobája tele volt műtősasztalokkal, felszerelésekkel vagy kongott az ürességtől. Az ablakok mind bedeszkázva és berácsozva belülről, egyedül a sarkakban elhelyezett álványokon lévő lámpákból jött a fény ami beterítette a szobát. Azonban tisztaság volt, minden tökéletesen elhelyezve, letisztítva sorakozott a polcokon vagy az asztalokon, valamint maga az orvos is frissen borotválva, tiszta, kivasalt ingben és köpenyben, valamint farmerben és egy méregdrága bőr cipőben sétált előttünk, mutatva az utat. A ház végéhez érve bevezetett minket egy rendelőnek kialakított kis szobába ahol azonnal helyet foglalt a székében, én pedig leültem a vele szemben lévőbe, azonban Leon állva maradt szorosan mellettem.