La mia famiglia

10.rész

- Ugyan, hogy lehetne a te hibád? - húzta össze szemöldökét.

- A szüleim miattam haltak meg. A nénikém és a bácsikám pedig szintén meghalt nem sokkal később. Nemrég pedig meg akarták ölni Ront, a befogadó szülőmet. Mégis ki lesz a következő? Az egyik testvérem, vagy majd a barátom?

- Hé! Azt mondtad nincs barátod.

- Jól van, akkor a jövőbeli barátom. - tettem idézőjelbe és elmosolyodtunk.

- Tudod most átveszem a terapeuta szerepét és elmondok neked néhány dolgot amit kifelejtettél a számításból.

- Na halljuk. - s felpillantottam rá.

- Ahogy olvastam a jelentést, állítólag a születésnapi bulidon lőttek meg téged, mivel a golyó elé ugrottál, hogy megvédd a befogadó apádat.

- Pontosan. Én vettem először észre és azonnal cselekedtem. Én voltam a legközelebb hozzá, így én értem oda először.

- Tehát a többiek is elindultak felé ugye?- bólintottam. - Tudod ők is ugyanezen, sőt talán még több mindenen mentek keresztül eddig, mint te. Látták, ahogyan megpróbálják Ronaldót megölni, majd azt, hogy helyette az egyetlen kishúgukat lövik le, aki haldoklik a földön. Biztos vagyok benne, hogy bennük is ugyanaz játszódik le, mint most benned. Ők is féltek, és még most is félnek, hogy mi lesz ha. De próbálják magukat túltenni és ezért is erősnek lenni, hogy legközelebb ők tehessék meg mindezt, és megvédjenek másokat.

- Mégsem jöttek még el, nem jöttek el egyszer sem. Pedig annyira hiányoznak nekem. - törtek elő könnyeim. - Tudod régen, visszahúzódtam tőlük. Úgy gondoltam, minden jobb lesz, ha eltűnök az életükből.

- És ezért nem akarsz visszamenni meggyógyulni? Hogy nehogy a közelükben légy többet?

- Azért is, bár a legnagyobb probléma az, hogyha visszatérek, akkor meg fog változni minden. Én... - majdnem kimondtam, hogy vezető leszek.

Becsuktam a számat, és csupán figyeltem az utca pislákoló fényeit. Jace némán sétált velem a karjaiban és nem törődött vele, hogy nem fejeztem be a mondatomat. Megértő volt, és tudta, hogy a kimondatlan szavak óriási jelentőséggel bírnak. Nem is vettem észre mikor értünk vissza a kórházhoz, csupán hallottam a halk suttogásokat az ápolók között, majd a takaró susogását és egy halk jó éjt.Másnap pusmogásra, és halk zsibongásra ébredtem fel. Először csak résnyire nyitottam a szememet, hogy megnézzem mi történt, azonban megpillantottam ezernél több lábat és kipattant a szemem. Először pánikba estem, azt hittem megtámadtak, azonban mikor körbenéztem az arcokon, elmosolyodtam és könnyekben törtem ki. A testvéreim, egytől- egyig (ugyanis mindannyian eljöttek, s alig fértek be a terembe hozzám) mindannyian ugyanúgy sírva fakadtak és kaptam egy óriási családi ölelést.

 Amióta hozzájuk kerültem, egyáltalán nem mertem szinte a közelükben sem lenni, ugyanis a kapcsolatunk nem volt sohasem olyan közeli, mint kellene. Azonban most, mikor megpillantottam őket ahogy ott állnak, és annyira szomorúak és sajnálják ami velem történt, egyszerűen éreztem a bennem lévő hiányt. Mindig is hiányos voltam legbelül. De most már ezek a fiúk, akik a fogadott testvéreim lettek és mindennél jobban szeretnek, betöltötték ezt az űrt, és soha nem akarom elfeledni ezt a boldog pillanatot.

Egész végig mellettem maradtak. Enni és inni hoztak nekem minden pillanatban, mintha magamtól nem tudnám megmondani, ha valamire szükségem van. Ronaldo és Mauro csak mosolyogva figyelték a jelenetet amit már eléggé kezdtem unni. Éppen felálltam, mikor négy oldalról körülvettek, hogy segítsenek nekem felállni. Ebben a pillanatban Ronaldo hangosan nevetni kezdett én pedig feldühödtem. Gyorsan kisiettem, hogy eljussak a mosdóba mikor meghallottam, hogy ötven pár csizma és cipő utánnam siet a folyosón. Megálltam, majd lassan megfordultam és kérdőn néztem a fiúkra.

- Ugye nem akartok elkísérni a mosdóba?

- Csak meg akarunk bizonyosodni róla, hogy nem lesz semmi bajod.

- Mégis mi történhetne velem?

- Például elcsúszol a padlón, bevered a fejed a mosdókagylóba és elvérzel.

- Fiúk. Nem lesz semmi bajom, higyjétek el, csak várjatok meg a szobámban kérlek. - könyörögtem nekik.

Bólogattak egymás között, majd mindannyian elindultak, kivéve két testvéremet, Mariot és Devont. Megálltak a mosdó ajtajának két oldalánál és nem mozdultak. Mintha testőrök lettek volna.

- Fiúk! - ordítottam, zengett végig a folyosó.

Mindannyian felém fordultak és kíváncsian nézték mit szeretnék ennyire.

- Mire hármat számolok, vagy mindenki bemegy a szobámba és senki, ismétlem SENKI nem marad a folyosón és a mosdó öt méteres körzetében, vagy ígérem, hogy egyikőtök sem jöhet többet ide amíg ki nem jutok innen! Egy! - mind dermedten álltak a hallottaktól. - Kettő! - morogtam, mire gyorsan elindultak vissza a szobámba.

- Három. - suttogta Jace a fülembe és hátra ugrottam.

- Jace, megijesztettél. Szeretnél valamit?

- Nem, csupán hallottam azt az eget rengető kiabálást, és gondoltam megnézem ki szabadult ki az elme osztályról.

- Hé! - húztam össze a szemöldököm.

- Jól van, jól van ez kissé sok volt. De azért a hasonlat találó volt nem? - bökött oldalba és elmosolyodtam.

- Örülök, hogy eljöttek. Nagyon örülök.

- Tudod, soha nem jó a magány. Mindig kell mellénk valaki, mert egyedül az életben tönkre megyünk.

- Milyen szép monológ volt. - majd elindultam a mosdó felé és követett. - Most már te is?

- Hát tudod, felbukhatsz a küszöbben és beverheted a fejedet... Csak viccelek. Éppen arra van a következő páciensem. - s tovább indultunk.

Megálltam a mosdó ajtaja előtt, ő pedig lassan tovább sétált.

- Hány méter is a távolság? - kérdezett vissza.

- Nyolc méter! - mosolyodtam el mire felém fordult.

- A testvéreidnek csak öt volt! - húzta össze szemöldökét.

- Tudod, azért mégis csak közelebb állnak hozzám, végülis a testvéreim.

- Nem baj, nemsokára én sokkalta közelebb kerülök. - erre elpirultam. - Ugyanis délután elkezdődik az első terápiánk, és mindent meg kell tudnom rólad. - intett, majd elsétált, én pedig némán néztem őt, és éreztem, hogy elkezd egy része újra szakadni a szívemnek.