La mia famiglia

5.rész

Vacsoránál mindeki nagyon jó hangulatban volt. Sokat beszéltek, nevettek és ettek, én pedig némán hallgattam őket. Mikor végeztünk Mauro visszakísért a szobámba, majd becsukta az ajtót. Azonban pár perc múlva visszajött.

- Mi lenne, ha néznénk valami filmet? - ajánlotta fel mosolyogva.

- Nem ismerek egy filmet sem. - lomboztam le és tovább bámultam a falat.

- Mi lenne, ha körbevezetnélek?

- Már körül néztem. - hazudtam.

- Akkor mi lenne, ha a többikkel találkoznánk és beszélgetnénk?

- Nem vagyok jó társaság. - és rá pillantottam.

Teljesen kétségbe volt esve, láttam rajta. Azonban akármennyire akartam jobb kedvre deríteni, egyszerűen nem ment. Nem tudtam mosolyogni, nem tudtam boldog lenni, ezen a napon nem. Mikor az ajtó csukódását hallottam egy nagyot sóhajtottam és kiültem a teraszra. Az asztalon volt egy kis képkeret benne a szüleim képével, amin boldogan mosolyognak. Könnyek gyűltek a szemembe és gombócot éreztem a torkomban. Lefeküdtem a napozó ágyra, s olyan sokáig néztem a képüket míg elaludtam. 

Egy lágy fuvallatra ébredtem az arcomon, és néhány halk elmormolt szóra amit ajtó csukás követett. Ezután halk csilingelést hallottam a fejem felől, és kinyitottam a szememet. Felnéztem az égre, és láttam, hogy egy gyönyörű szélcsengő van felakasztva a falra, ami eddig nem volt ott. A szélcsengő gyönyörű tengerkék üvegből készült, amin apró virágok és pillagók lógtak lefelé. Amikor a szél fújni kezdett, a virágok és a pillangók repülni kezdtek körbe-körbe és közben csilingeltek. Elmosolyodtam, és most először annyi év után, szívből mosolyogtam.

Teltek a napok, de a legtöbb időt még mindig a szobám négy fala között töltöttem. Minden reggel kilenckor, minden délután háromkor és minden este tízkor ki szoktam menni a teraszra, hogy a harcművészetet nézhessem amit a fiúk próbálnak elsajátítani. Még azóta sem beszéltem egyikükkel sem, és nem is igazán terveztem a közeljövőben sem. Egyszerűen csak ott voltak velem és kész. Egy élettelen tárgy voltam, egy semmi. Míg azon a bizonyos napon belépett az ajtón valaki, aki felkavart mindent. Szó szerint.Szerda reggel egy gyönyörű napnak ébredtünk, bár csak az időjárás volt gyönyörű. Mikor elkészültem az átöltözéssel is éppen lefelé tartottam a lépcsőn, hogy megreggelizzek a többiekkel, amikor megpillantottam a fiúkat az ajtóban ácsorogni öltönyben! Na ez aztán viccesen nézett ki. 

Az idősebbek tisztelettudóan és kihúzva álltak, míg a kisebb korosztály egymást lökdöste és megjegyzést tett a másik nyakkendőjére, habár az övé is ugyanolyan volt. Az egésznek a fő eleme azonban Ron volt, aki szintén ott állt, csak ő az ajtóval szemben, és várt valakit. 

Akit azonban így kell fogadni fontos embernek bizonyul, és ebben a családban, biztosan veszélyesnek is. 

Kinyíltak a kapuk, és megjelent egy nő, aki igazán elegánsan öltözött és mellette sétált kihúzva, gyilkoló tekintettel egy kislány, aki annyi idős volt mint én. A fiúk mind megdermedtek, mintha félnének tőle és akkor rájöttem miért. A lány elkezdett mindent törni és zúzni, mindenkit lökdösöt és bosszantott, a fiúk pedig nem szólhattak vagy tehettek semmit, mert Ron szigorú tekintettel figyelte őket. Éppen elindultam volna vissza a szobámba, mikor megpillantott, és a fiúk is követték a tekintetét. Meglátva engem mindannyian elkezdtek rohanni felém, de a lány gyorsabb volt. 

Felrohant a lépcsőn, majd ördögi mosollyal nézett engem és nekem rontott. Éppen el akart lökni, mikor elhátráltam tőle és orra bukott. A fiúk akaratuk ellenére nevetni kezdtek és Ron az idősebb nővel együtt felénk pillantottak.

- Lucy, mit képzelsz mit csinálsz? Ha nem vagy képes legalább egy lányt legyőzni, akkor veszett ügy vagy. Nem foglak többet elviselni, és kidoblak az utcára.- erre felkapta a fejét és morogni kezdett.

Mint egy tigris rám vetette magát, azonban elbukfenceztem előle és mögötte jelentem meg. Megfogtam az egyik vázát a közeli tartóról, és összetörve a vázát szilánkokra, felkaptam az egyik élesebb darabot. Megfordult dühében és éppen nekem akart újra esni, mikor elgáncsoltam, majd ráfeküdtem és a nyakához tartottam az üveget. Csend lett, mindenki némán várta mit lépek. Lucy szemei elkerekedtek, majd mintha beletörődött volna a sorsába becsukta azokat.

- Legközelebb gyere vissza, ha már nem csak ennyit tudsz. - majd felkeltem róla és ledobtam a törött darabot a földre.

Megfordultam, hogy szembe nézzek mindenkivel. A tekintetek döbbenetről és elismerésről árulkodtak. Ron mosolyogva figyelt engem, az asszony pedig elkerekedett szemekkel. 

Az arcok azonban egy pillanat alatt megváltoztak és futásnak eredtek. Felém közelítettek és mikor megfordultam csupán annyit láttam, hogy Lucy az üvegdarabot szorongatja, hogy az már elvágta a kezét, majd megvágta az enyémet is és eldobva a darabot kezet fogott velem.

- Mától kezdve én Lucy hű harcosod és szolgád leszek. Védelek, követlek és melletted leszek, míg a halál el nem választ. - majd meghajolt előttem.

- Lucy! Mégis mit képzelsz mit csinálsz?! Nem ő volt a kijelölt gazdád! Észnél vagy egyáltalán?! - Lucy ördögi mosollyal nézett rá.

- Azt hitted, hogy egy senkiházit fogok védeni aki még csak egy kést sem bír megfogni, hogy megvédje magát?! - majd nevetni kezdett. - Nekem valaki olyan kell aki valamiért le tud sokkolni. Mostantól itt maradok, és vigyázom a GAZDÁMRA!- hangsúlyozta az utolsó szavakat.

-Ronaldo! - nézett a nő Ronra kétségbeesetten.

- Üdv a családban Lucy. - mosolygott a nőre aki dühében be is vágta maga után az ajtót távozásakor.