La mia famiglia

7.rész

- Sajnálom.

- Nincs mit. Nem tehetsz róla és nem tehettél volna semmit sem értük.

- Mi történt azután?

- A nénikémékhez kerültem. Eleinte minden remek volt, amíg jártak felügyelni minket. Azonban mikor vége lett, teljesen megváltoztak. A boldog és mosolygós családból valójában nem volt semmi. Csak egy haragos, veszekedős és verős család. Úgy viselkedtek velem, mintha ott sem lennék. Levegőnek néztek, néha megvertek vagy kidobtak az útra, hogy ott töltsem az éjszakát, mert idegesítem őket. Amikor rám néztek, anya jutott eszükbe. A tökéletes élete, a tökéletes férje és gyereke. Nekik pedig semelyik sem jutott. Rengeteg ideig ez ment, és azt kívántam, bárcsak meghalnék végre, hogy végetérjen ez az egész. Elegem volt mindenből. - zokogtam, de visszafogtam magam, hogy a végére érhessek. - Azon a napon, mikor újra kezdték a veszekedést akkor döntöttem úgy, hogy felmegyek, magamra csukom az ajtót és összekuporodva fogok várni a halálra, hátha eljön értem. Azonban, azon a napon a sötétség helyett, a fény jött el hozzám. Ti eljöttetek értem, és magatokkal vittetek, ahol minden másmilyen. Boldog voltam, mosolyogtam és végre újra családtagnak éreztem magam valahol. - majd megszorította a kezemet. - De félek. Félek minden nap attól, hogy mikor becsukom a szemem és újra kinyitom, újra azon a rettentő helyen leszek. Vagy ami rosszabb, újra elvesztem a családomat. Egyedül leszek, és nem fog senki sem megmenteni engem. - majd megérkeztünk a házhoz.

- Mi mindig itt leszünk neked Fanni, ezt ne felejtsd el. Akármit teszel, akármit gondolsz, én, Ron és mindenki aki odabent van abban az épületben - mutatott a házunkra - mindannyian veled maradunk, mert egy család vagyunk Fanni. Ne felejtsd el. Itt senki nem ítél el, és mindenki szereti a másikat. MERT EGY CSALÁD VAGYUNK! - majd kiszálltunk a kocsiból és kivágódott a bejárati ajtó.

Rengeteg ismerős arc rohant felém aggódva és kissé dühösen. Főleg középen egy kissé kövérkés, kopaszodó, keménynek mutatkozó de vajszívű ember akit apának hívok már egy ideje. Mellette pedig egy kislány, aki mióta velünk van kezdett megváltozni és boldog lenni. 

Mindenki körül vett minket és egyszerre támadták le Maurot, hogy bejelentés nélkül hova tűntünk el. Egymásra néztünk, majd kacsintott egyet és elmosolyodtunk. Csupán elindultunk befelé a házba és annyit mondtunk magyarázatként, hogy vásárolni voltunk.

Talán tényleg van egy családom. Talán tényleg van még remény. Bárcsak előre tudtam volna mi fog történni. És soha sem hittem volna el egyetlen szavát sem Mauronak.

A következő napokat együtt töltöttük Mauroval, és újra boldognak éreztem magam. Úgy viselkedett velem, mint egy igazi báty. Minden percben próbáltam mellette maradni, és ezért nagyon sokszor elmentünk a városba vásárolni, vagy szórakozni.

 A napokból hetek, majd hetekből hónapok lettek, végül évek. Szerettem ezeket a napokat, s bár olyan gyorsan elrepültek, nem bántam, hogy ilyen családban lehettem. Csupán azokat a napokat utáltam mikor Ron és Mauro együtt mentek el ide-oda megbeszélésekre és üzletekre. Ilyenkor az ajtónál ültem és figyeltem hátha kinyílik és végre újra Mauroval lehetek. A többiek eközben próbáltak szórakoztatni és felvidítani vagy elterelni csupán a figyelmem, de hiába mosolyogtam rájuk, igazából csak Maurora vágytam. Kissé rögeszmémmé vált már ez az egész, de egyszerűen csak mellette éreztem magam biztonságban igazán.

A tizenhatodik születésnapomon egy ünnepséget rendeztek Ron és Mauro megbizásából, mivel a fejeseket is aznapra hívták át délelőtt. Az ünnepségre készülődött mindenki és mikor leérkeztem a lépcsőn már mindenki rám várt. 

Egy gyönyörű tengerkék ruhát kaptam aminek ékkövekkel volt végigrakva a teteje és hozzá illő ékszereket is kaptam. Egy egyszerű fekete szandált vettem fel hozzá aminek a kövei ugyanolyan kék színben pompáztak, mint a ruhám.

- Gyönyörű vagy. - mosolygott rám Mauro és együtt sétáltunk az emberek között.

Mindenkihez odamentünk köszönni, és Ron kérésére a fejesekhez is odasétáltunk egy kézfogásra. Maurot mindegyikük komoly tekintettel figyelte és méregette, miközben mosolyogva fogadták el a nyújtott kezét.

- Miért vizslat ennyire mindegyikük Mauro? Olyan, mintha mindjárt neked esnének, hogy megöljenek.

- Nyugalom, nincs semmi baj. Egyszerűen csak ilyenek. Végig vizsgálnak a családban mindenkit, hogy rájöjjenek ki lesz a következő örökös, hogy még időben kivégezzék.

- Ez szörnyű. - hőköltem meg rögtön.

- Igen, az. De ezek az emberek már csak ilyenek.

Kiérve a kertbe körülnéztem a gyönyörű virágosfák által körülvett asztalokon és székeken, amiken kis csokrokban virágok voltak elhelyezve. Mindenki jól szórakozott, de azért résen is maradtak.

Mikor mindenki elfoglalta a helyét Ron felállt, hogy köszöntőt mondjon a tiszteletemre, majd mindenki felállt, hogy együtt koccintsanak rám, az ünnepeltre. Halk zene kezdődött el, majd felállt a társaság, hogy táncoljon még egy kicsit. Éppen Mauroval felálltunk, hogy táncoljunk amikor megpillantottam Ront aki felénk sietett. Megállt egy pillanatra, hogy kezet fogjon még valakivel, amikor egy vörös pontot vettem észre ami a mellkasára célzott. Amikor a többiek észrevették már késő volt. Mindenki túlságosan távol volt, és Mauro is még csak éppenhogy felállt. 

Nem is tudom mikor indultam el, már csak arra lettem figyelmes, hogy éles fájdalom hasít az oldalamba és a földre zuhanok. A társaság ordítozni kezdett, majd mindenki felkapta a másikra fogva a fegyverét, én pedig a földön feküdtem és haldokoltam. Mauro azonnal felkapott, hogy elvigyen a kórházba, de már nem emlékszem mi történt.

Csipogó hangokra lettem csupán figyelmes. Lassan kinyitottam a szemeim és megláttam magam mellett Maurot és Ront akik idegesen veszekedtek valamin odakint a folyosón. Amikor észrevették, hogy felébredtem odasiettek és megöleltek. Elmagyarázták mi történt, hogy a merénylőt nem találják még, de ha meglesz megfizet mindenért. 

Csupán hallgattam őket majd szépen lassan visszacsukódtak a szemeim.