La mia famiglia

45.rész

Néma csendben ültünk az asztal körül miközben a kanalak csattanása a tányéron oly hangosnak érződött, mintha bombát robbantottak volna. Vágni lehetett a levegőt, a feszültség oly annyira érezhető volt, hogy szinte megfulladtam. Nem mertem egyetlen rossz mozdulatot sem tenni, nehogy észrevegyen a főnök, azonban a többiektől is tartanom kellett. Mindegyikük árgus szemekkel figyelte minden mozdulatomat, minden levegővételemre felkapták a fejüket és vártak, vártak, hogy mit fogok lépni, várták, hogy teszek e valamit amibe bele tudnának kötni, valamit amit ellenem fordíthatnának a későbbiekben. 

Az asztal közepénél ülve egyáltalán nem voltam biztonságban, csupán a két oldalamon elhelyezkedő Leon és Trevor nyújtott némi biztonságérzetet, azonban bennük sem bízhattam száz százalékig. Alig vártam, hogy a végére érjünk a napnak és visszavonulhassak a csendes szobába elkerülve mindent és mindenkit. Azonban lassan teltek a másodpercek, majd lassacskán egy perc eltelt ami alatt a gyomrom háromszor is görcsbe rándult. Nem féltem, azóta a nap óta, hogy kikerültem a pokol legsötétebb bugyraiból úgy hittem, hogy nem lehet az életem ennél is rosszabb, azonban amikor találkoztam a főnökkel és csapatával, egyszerűen megijedtem. Olyannyira éreztem a veszélyt, hogy szinte azonnal menekülni támadt volna kedvem. Viszont egy Castar nem menekül. Nem fél, legyen bármilyen erős vagy félelmetes is az ellenség.

Lökést éreztem a bal oldalamról és tekintetem Trevor felé fordítottam. Nem figyelt rám, továbbra is a levesét kanalazta, azonban jobb keze az asztal alatt tartózkodott. Gyorsan visszafordítottam tekintetem az étel felé amiből szinte alig ettem pár kanállal, majd óvatosan lecsúsztattam bal kezemet az asztal alá és jobb kezemmel kanalazni kezdtem, nehogy feltűnő legyen mozdulatlanságom. Óvatosan Trevor keze felé nyúltam és mikor megéreztem a hideg fémet azonnal a keze alá fektettem a sajátom és hagytam, hogy szépen lassan elengedje. Lassú mozdulatokkal elkezdtem a nadrág zsebébe belecsúsztatni nyelével kifelé, majd ráhúztam az óriási, térdemig leérő pólót és úgy tettem, mintha nem történt volna semmi.

Azonban a szívem majd kiugrott a helyéről és egy ideig csupán a környezetemet figyeltem, hátha valaki észrevette a hadműveletet, de nem történt semmi. Lassacskán felálltak az emberek a székekből, majd megkapták a parancsot a főnöküktől és az esti járataikra indultak. Utoljára állt fel Leon és Trevor, velük együtt pedig én is talpra kecmeregtem és éppen elértük volna az ajtót amikor kopogás ütötte meg a fülemet és tudtam, hogy végem van.

- Hova ilyen sietősen, kis hölgy? - nem fordultam felé.

- Eléggé fárasztó volt ez a nap, jobb lenne, ha inkább vissza menne a szobájába lefeküdni. - tanácsolta Leon.

Azonban, mint akinek egyik fülén be a másikon ki, továbbra is az asztallapon kopogtatott a bügykeivel és nem kellett hozzá sok ész, hogy tudni lehessen valamit tervezett. Megfordultam, majd elégedett mosollyal intett maga felé és megpaskolta a maga mellett lévő széket. Nagy levegőt vettem, majd miközben felé sétáltam halkan kifújtam.

- Ti ketten, irány a dolgotokra! - vágta a fiúkhoz és már újra rám figyelt.

Hallottam ahogy lassan végigsétálnak a folyosón, majd kinyitják a bejárati ajtót és hangos csattanással bezárult mögöttük.

- Csupán ketten maradtunk, nem kell félned. - dehogynem, tőled.

Azonban semleges arcot vágtam, odasétáltam az asztal legvégében lévő székhez, majd kihúztam és helyet foglaltam vele szemben. Láttam, hogy kezeit ökölbe szorítja és bütykei elfehérednek, azonban nem érdekelt. Minél messzebb vagyok tőle annál nagyobb az esélyem, hogy időben ki tudom húzni a tőrt a zsebemből, hogy védekezhessek.