La mia famiglia

17.rész

- Ashton, örülnék neki, ha most elmennél. Nincs szükségem felügyeletre, és ahogy hallottam nem is igazán érdekelt az sem, hogy megmozdultam innen. Szóval menj ki és hagyj békén! - kiabáltam neki.

- Jól van, jól van. De én a helyedben megjegyeznék valamit. - újra megjelent a látóteremben - Itt nem jó rosszban lenni a főnökkel, és a főnök fiával sem. - ördögi vigyort villantott felém, majd kiment a szobából.

Hallottam távolodó lépteit, így vettem egy mély levegőt és próbáltam megnyugodni. Muszáj minél előbb felkelnem, nem maradhatok itt tovább. Ezek az emberek nem viccelnek, és ha ilyen könnyedén a közelembe férkőzhetnek, akkor mostantól imádkozhatok, hogy jó kedvükben legyenek.

Telt az idő és lassan delet ütött az óra, amikor újra kinyílt az ajtó és Ashton lépett be rajta. Becsukta maga után az ajtót, majd leült az ágyamra és figyelni kezdett. Érzelemmentes kifejezés volt az arcán, csupán a szemembe nézett és nem mozdult.

- Ugye tudod, hogy ez rohadtul ijesztő tud lenni? - kérdeztem, és mosolyra húzta a szája szélét.

- Tudod, nem tudok rajtad kiigazodni. - jelentette ki, majd leült mellém a földre.

- Én sem az apádon, de ahogy látom te sem vagy éppenséggel könyebb falat. - s próbáltam felé nézni, de nem ment.

- Harcias vagy, hidegvérű és megfontolt. Egyszerűen a pillantásoddal ölni tudsz, vagy legalábbis belefojtani a szót másokba. Mégis odakint a harc közben kedves voltál, figyelmes és a legváratlanabb számomra az volt, hogy nevettél. Elnevetted magad ITT, ahol állítólag rabnak vagy ítélve.

- Nos, ha már ilyen kritikákat osztunk meg a másikkal... Először goromba voltál, dühös és láttam, hogy legszívesebben megfojtanál ott helyben. Most meg itt vagy velem, figyeltél, pedig itt hagyhattál volna egyedül. Igaz nem segítettél rajtam, mert még mindig itt fekszem, de most megint visszajöttél. Elmondtad, hogy valójában kíváncsi vagy néhány személyes dologra, de nem érdekel, hogy valójában az ellenséged vagyok.

- Nem, tényleg nem. Vannak ennél fontosabb dolgok is amik foglalkoztatnak engem jelenleg. - elcsendesült.

Csupán a madarakat lehetett újra hallni, majd halkan megszólalt a szélcsengő és Ashton talpra ugrott. Kitárta az ajtót, s megcsapott a meleg szél. Odasétált a szélcsengőhöz, majd szemügyre vette, és elmosolyodott. De úgy igazán, szívből. Majd egy pillanat alatt visszaváltott az érzéketlen álarcot felvéve, és rám nézett. Odajött hozzám, felkapott az ölébe és berakott a tolószékbe. Egyszerűen nem tudtam mozdulni, így csak hagytam, hogy megragadja a széket, majd kitoljon a....kertbe?

Annyira meglepő volt számomra, hogy nem a többiekhez mentünk ebédelni, hanem kivitt a kertbe és megállított az egésznek a közepén. Elállt a szavam. A hófehér virágok szinte eltörpültek a többi hatalmas és színes virágok között. Minden fajta, minden színű és méretű virág ott volt körülöttem, és egy fűzfa állt a sarokban magányosan. A szél lágyan fújt, körülölelt és a virágokat táncra bírta. A frissen nyírt fű és az édes virágok illata beterített, és mély lélegzetet véve élveztem a varázslatos illataromát. Ashton egy pillanatra visszament a szobába, majd egy székkel tért vissza amit mellém helyezett és leült rá. Ezután csendben ült és csupán bámulta a kéklő eget. 

A szélcsengő halkan csilingelt és olyan varázslatos, olyan hihetetlen volt számomra ez az egész. Elmosolyodtam, örültem a szabadságnak, a virágoknak, a fűzfának, melyek gyengéd ágait fújja a szél, láttatva elöregedett törzsét, a repülő és csiripelő madaraknak, valamint a szélcsengőnek. S akkor megláttam Ashton arcát, amitől a mosolyom azonnal lekonyult.