La mia famiglia

16.rész

- Haragszol rám, tudom, és megértem, hogy miért. De ez a viselkedés nem vezet semmire Fanni! - dühöngött Jace a szobában járkálva.

-Miféle viselkedés? Ja, hogy utállak és megvetlek azért amit velem tettél? - gúnyosan felhorkantottam.

- Na álljon meg a menet. Nem én löktelek ki a második emeletről! Nem én próbáltam pókembert vagy supergirlt játszani azzal, hogy kiugrom egy lőtt sérüléssel a másodikról! Ha akkor nem segítek rajtad már halott lennél!

- Ha valaki nem fogott volna fegyvert rám, és fenyegetőzött volna azzal, hogy megöl bármi is történjék, akkor nem ugrottam volna ki az ablakon. - vágtam vissza és Jace csendben maradt.

Csupán az óra kattogását lehetett hallani a szobában. Jace egyhelyben állva, fürkésző tekintettel figyelte az arcomat, én azonban rideg tekintettel néztem a szemébe mindvégig.

- Miért teszed ezt? Miért mutatod azt ami valójában nem vagy? - hangja megenyhült, tekintete lágyabb és kedvesebb volt felém.

- Egy rokkant, félhalott? - oldalra billentettem a fejemet.

- Keménynek és fagyosnak mutatod magadat, pedig nem vagy az. És mielőtt bármit mondanál, a bizonyítékot ma mindenki láthatta a kertben! Ha annyira az ellenségeidnek tartanál minket akkor nem is szólnál hozzánk, nemhogy segítesz valakin aki valószínűleg nemsokára a te családod ellen fog harcolni.

- Ne aggódj. A testvéreim sokkalta harciasabbak, és ez számukra gyerekjáték lesz. Nem vagytok erősek, egyáltalán nem vagytok ellenfélnek valók. Ismerd be, hogy te is ugyanígy látod. - végül rábólintott és leült a velem szemben lévő fotelba.

Csend borult ránk, és ez a némaság igazán idegesített. De nem kérhettem bocsánatot sok mindenért amiért kellene, nem tehetem meg, mert akkor megadom magam előtte.

- Fanni figyelj... - de ekkor Ashton lépett be a szobába és belefolytotta a szót.

- Jace, Dante azt mondta, hogy ideje hagyni, hogy a vendégünk aludjon. Holnap lesz néhány elintézendő dolgotok, mint... - Jace közbevágott.

- Rendben, menjünk. - gyorsan talpra állt és Ashtont kilökdösve becsukta az ajtót.

Végül akármit is szeretett volna elmondani nekem, nem fogom megtudni többet. Az a tekintet amivel rám nézett megbánással, és dühvel volt tele. Valamit abban a pillanatban teljes szívéből akart megosztani velem, de már nem lesz még egy ilyen alkalom, ez a megtörtség el fog belőle tűnni, és ő is ugyanúgy felveszi ugyanazt a rideg álarcot amit én is. Egy Castar és egy Nova... Ez a két név soha sem fog megmaradni egymás mellett.

Az ágyban feküdve csupán újra a teraszról beszűrődő fényt láttam, s nem voltam képes levenni a tekintetem a gyönyörű, fehér virágokról amik újra a lágy szellővel táncra keltek. Mégis, hogy lehet egy ilyen borzasztó helyen, ilyen gyűlölködő emberek mellett, ilyen tökéletes és békés környezetnek lennie? Lassan lecsukódtak szemhéjaim, és úgy éreztem, hogy örökké nézném ezt a gyönyörű kertet, mert biztonságot sugárzott, erőt és melegséget.

Még sötét volt mikor zajra lettem figyelmes. A kert felé fordultam, majd a pulzusom az egekbe szökött. Egy alak állt az üvegajtó túloldalán és engem figyelt. A holdfény hátulról gyéren megvilágította őt, azonban csak a körvonala látszott tőle. Mikor észrevette, hogy őt figyelem kihúzta magát, majd egyszerűen megfordult és elsétált. Megpróbáltam felkelni, legalább a kezeimet vagy a lábamat megmozdítani, de képtelen voltam rá. Már a pánik és a rohamok kezdtek előtörni belőlem mikor meghallottam egy halk és számomra kedves hangot, s visszafordultam az ajtó felé. Bár nem ugyanaz a csengő volt, mégis a hangja ugyanolyan megnyugvással töltött el, mint a régi. Ez a titokzatos, sötét alak egy szélcsengőt akasztott az ajtó felé, melyet a szél lágyan megzörgetett. Valami már ott motoszkált bennem, a lelkem képes volt felfogni és érezni ezt, de képtelen voltam még felfogni és gondolkodni. Csupán behunytam a szememet és hagytam, hogy a szélcsengő lágy hangja magával ragadjon, és elrepítsen egy jobb helyre.