La mia famiglia

13.rész

 - És ezután, hogy kerültél Ronaldohoz?

- Rossz emberek voltak. Mármint a nénikém és a bácsikám. Ezt pedig Ronaldo is tudta. Egyik nap beállítottak, majd meglátva engem magukhoz vettek. Ők voltak azok akik újra mosolyra késztettek, és úgy éreztem újra egy családban lehetek.

- Mégis, olyan a mondandód, mintha valami mégsem lenne rendben. Arról van szó amit tegnap este meséltél?

- Igen. Ez is. - majd ránéztem. - Ha elmondom, azonban mi bánt még, akkor itt fogtok tartani? Be leszek zárva ide továbbra is? - kérdeztem könnyes szemekkel.

- Attól függ, hogy mi a válaszod. Azonban, ha nem mondod el, akkor valószínűbb, hogy bent kell tartanunk téged. - elfordultam.

- Félek. - suttogtam.

- Mitől? - guggolt le elém.

- Attól, hogy visszajön. - majd megdermedt egy pillanatra.

- Aki meglőtt téged? - bólintottam.

- Néha félek esténként, mert sötét lesz mindenhol, és azt hiszem, hogy eljön értem, hogy végezzen velem. Pedig jól tudom, hogy nem én voltam a célpont, de egyszerűen félek. - előtörtek a könnyeim.

A meleg könnycseppek legördültek az arcomon, majd lehullottak Jace kezére, aki szorosan markolta mindkét kezemet.

- Megígérem, hogy megvédelek téged Fanni. Nem kell félned tőle, hogy eljön érted, mert az a valaki most biztosan meghúzza magát egy időre, hogy ne találhassák meg.

- Remélem... - majd megtöröltem a szememet.

Ezután már nem beszélgettünk tovább. Csupán fogtuk egymás kezét miközben visszaült mellém a padra és néztük együtt a csillagokkal tarkított eget.

Másnap reggel bejött hozzám Jace, hogy tovább beszélgessen velem, mint terapeuta, és ezúttal hagytam, hogy végig vigye a kérdéssorokat. Némelyik kérdés eléggé felzaklatott továbbra is, azonban némelyik egy egyszerű milyen gyakran álmodsz kérdéssel feldobott. Észre sem vettem, hogy mennyire elszaladt az idő, mikor Jace egy laza mozdulattal becsukta a mappáját, és elmosolyodott.

- Ügyesen kibírtad a kérdéseket. S úgy láttam, hogy néha még el is mosolyodtál némelyiken. Reméltem, hogy ez egy kicsit oldani fogja a hangulatot. - mosolygott rám örömében.

- Köszönöm Jace, tényleg. - mosolyogtam rá őszintén. - Hálás vagyok, hogy próbálsz segíteni rajtam, hogy ne legyek ilyen lelki nyomorék, mint most.

- Nem vagy lelki nyomorék, csupán van ami nyomja a szívedet. De ezért vagyok, hogy segítsek ezen túljutni minél hamarabb.

- Ennyire azt akarod, hogy elmenjek innen? - kérdeztem viccelődve, bár kissé fájdalmasan is.

- Hogyha ezzel elérem, hogy ne nyomja a lelked semmi amikor elmész innen, akkor igen. Azt akarom, hogy jól legyél, hogy boldog legyél, és ne emlékezz erre a borzalmas múltra. - szorította meg a kezemet.

- Igen, igazad van. Én is alig várom, hogy haza mehessek végre innen. - de vajon tényleg ezt akartam.

Fájdalmasan mosolyogtunk egymásra, majd mikor megérkeztek a többiek egyszerűen felállt és elment. Én pedig csak néztem utána némán, és végül testvéreim felé fordultam.

- Csendesebben már, zavarjátok a többi beteget! - szóltam rájuk összeráncolt szemöldökkel, azonban mosolyogtam.

Annyira boldog voltam, hogy itt vannak velem, hogy jól vannak és nem esett semelyiküknek bántódása. Ron is letelepedett mellém egy székre és elmesélte, hogy ma mennyire nem lehetett bírni a fiúkkal, mert Mauro bejelentette, hogy elmegy egy időre egy küldetésre. Ekkor teljesen leblokkoltam. Mauro elmegy?

- Mégis miért? És hova? És mikor? Miért nem szólt nekem is? Hol van most? - kérdeztem és Ron alig bírta felfogni kérdéseimet, olyan gyorsan hadartam.

- Sajnálom kicsikém, de tegnap este jelentette be, hogy van néhány dolga amit el kell, hogy intézzen, ezért már ma hajnalban összepakolt és elment. Nem mondta, hogy hova és miért. Azt hittem, hogy bejött hozzád elköszönni.

Némán néztem Ronaldora, majd a fiúkra és egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy elment. Nem mondott nekem tegnap semmit. Egyáltalán semmit. Csupán némán figyelt engem, és közben nagyon gondolkozott valamin.

Már rég eltervezte, hogy elmegy, én pedig nem jöttem minderre rá először, mert egyszerűen magammal és az aggodalmaimmal voltam elfoglalva. Egyszerűen most is önző voltam, és csupán magamra figyeltem. A támaszom elment, és el sem köszöntünk egymástól.

S ekkor magával ragadott ugyanaz az érzés amitől annyira szabadulni akartam. Elment tőlem, én pedig nem köszönhettem el tőle, mert magammal voltam elfoglalva. Meg fog halni! Miattam bajba fog keveredni! El fogják kapni! Meg fogják ölni!Egyszerűen nem tudtam ezután másra gondolni, csupán Maurora. Hiába kérdeztek tőlem valamit, hiába próbáltak kirángatni az ágyból, hogy sétáljak egyet, hiába próbálkoztak bármivel, hogy felfigyeljek, egyszerűen nem ment. A fiúk kissé csalódottan indultak haza felé délután négykor, de nem tudtam foglalkozni ezzel. Mauro, Mauro elment, én pedig nem köszönhettem el tőle!

Kipattantam az ágyból, majd Ronék után siettem, azonban csak az elsuhanó autó farát láthattam. Dermedten figyeltem egy hatalmas arany C betűt ami az autóra volt ráfestve, és egyszerűen elsápadtam. Úgy éreztem mindjárt összeesek és rohamot fogok kapni.

Visszasiettem a szobámba, majd bekulcsoltam a szobám ajtaját- ugyanis a félelmem miatt kulcsot kaptam az ajtómhoz, hogy bezárhassam, ha félek - és azonnal kattogni kezdett az agyam mihelyt leültem az ágyra. Mégis ki lehetett az? Ki volt az aki akkor vezethette az autót? De ez egy hülye kérdés volt. Mégis, hogyan tudnék ilyen hihetetlenül jelentéktelen dologra választ kapni?Egész nap bezárkózva voltam és azon gondolkoztam, hogy mégis ki lenne arra képes, hogy megtegye mindezt? És akkor elszégyeltem magamat, ott helyben. Egész nap azon gondolkodtam ki lenne képes a történtekre, miközben a családomról van szó. Azokról a fiúkról akikkel együtt nevettem, akik segítettek nekem mindenben és soha nem hagytak magamra!A saját testvéreimet gyanusítom, pedig lehet, hogy nem is tehetnek semmiről! Ismerem őket, mégha nem is olyan régről, és TUDOM, hogy ők nem lennének képesek otthagyni egy gyereket az út közepén meghalni, mert ők is tudják milyen érzés egyedül lenni, magányosan, és tudom, hogy nem gyilkosok. Ha el is ütnének valakit, biztos vagyok benne, hogy azonnal segítenének neki, vagy ha el is mennek, attól még a mentőket kihívják, hogy segítsenek a sebesültnek.

Azonban minden hiába, az autó a Castar családhoz tartozik, és ez a mi bűnünk. És nem tehetek ez ellen semmit.

Már későre járt, a látogatók mind elmentek és a dolgozók nagy része is igyekezett hazafelé. Kinyitottam az ajtómat, majd elsétáltam a szomszédos szobához és benéztem. Ott feküdt ártatlanul, gyengén egy kisfiú, aki kómába esett és lehet, hogy soha sem fog már felkelni az életben. Sajnáltam őt, és egyszerűen tudva, hogy mi tehettük mindezt a szívemre hatalmas súly nehezedett. Benyitottam hozzá, majd leültem a mellette lévő kisszékre és csupán néztem azt az ártatlan angyal arcát, s közben elmosolyodtam. Annyira hasonlít Jacere, hogy az már fáj. S mennyire fog még fájni az, hogyha rájön, hogy a családom tette mindazt a borzalmat amit át kellett élnie. Megfogtam Troy kezét, majd megszorítottam és annyi év után újra Istenhez imádkoztam, hogy Troy keljen fel minél hamarabb, hogy az Úr ne ragadja magával őt, mert van aki még az életét is feláldozná helyette, csak maradjon életben. Végül megszorítottam utoljára a kezét, és felálltam.

Visszaraktam a helyére a széket, majd egy fegyver kattanására lettem figyelmes magam mögött. Tapogatni kezdtem óvatosan a zsebeimet, azonban a késem nem volt nálam, így lassan megfordultam és keserű mosolyra húztam a számat.

- Szóval rájöttél, hogy mit tettetek vele? Ugye? - mondta komor és elsötétült tekintettel Jace, majd a fegyvert a mellkasomra szegezte és becsukta maga mögött az ajtót.