La mia famiglia

26.rész

Soha sem gondoltam volna, hogy ennyi gond lesz ezekkel a fiúkkal. Nem akarnak gyakorolni, nem akarnak erősek lenni, nem akarnak csinálni semmit, bár egy olyan családhoz tartoznak ahol a harc szükséges. Csupán nézem őket ahogy körbe-körbe sétálnak miközben néhányan már mindjárt végeznek az ötven kör lefutásával. Elegem van, nekem szükségem van az erejükre, de ők nem akarnak segíteni tudom jól. Dühömben odasétáltam a locsolóhoz, felkaptam a csövet majd mikor a fiúk a közelbe értek akkor bekapcsoltam. A hideg víz azonnal lecsapott rájuk és dühösen kiabáltak felém, hogy fejezzem be.

- Ideje lenne felkelni. - majd ledobtam a csövet a földre és odamentem hozzájuk. - Azok akik nem akarnak csinálni semmit elmehetnek, a büntetést majd megkapják később, de a szemem elé ne kerüljetek ma, különben végetek. - morogtam feléjük.

Csupán mosolyogva és jót nevetve a mondatomon elindultak befelé a házba, a maradék fiú pedig akik eddig dolgoztak megálltak mellettem.

- Nem lesz könnyű megtörni őket Fanni. - karolt át Jace.

- Nekem szükségem van egy jó csapatra, meg akarom menteni Maurot és Lucyt, már így is annyi időt elpocsékoltam azzal, hogy az ágyhoz voltam kötve. - törtem meg.

- Mi a következő feladat? - mosolygott rám óvatosan James.

- Menjetek be ti is, nincs értelme annak, hogy itt szenvedjetek mikor ők jól érzik magukat odabent. Egyetek és tegyetek úgy, mintha nem történt volna semmi.

Láttam rajtuk, hogy sajnálják ezt az egész zűrzavart, ők segíteni akarnak, tudják jól, hogy mennyire szeretem a testvéremet, de ők nem tudnak parancsolni a sajátjaiknak. 

Ahogy végig néztem rajtuk láttam, hogy köztük nincsen semmiféle kötelék, ők tényleg csak befogadott idegenek egymásnak. Amíg mi minden pillanatot együtt töltöttünk, jól szórakoztunk és védtük egymást ahogy csak lehet, ők egyáltalán nem törődnek a másikkal. És a legszomorúbb az egészben, hogy most én is ilyen kapcsolatba kerültem a saját testvéreimmel, elhidegülünk, s talán eltűnök a süllyesztőben.

Míg mindenki odabent tartózkodott letöröltem kicsorduló könnyeimet és egy hatalmas sóhaj kíséretében nekiláttam az ötven kör lefutásának. Az első akadályt a fiúk mozdulatait követve végeztem el, majd tovább rohantam a kerítés mentén. 

Futottam, teljes erőbedobással rohantam és nem érdekelt mi kerül az utamba. Átcsúsztam a kocsi alatt, felmásztam a tetőkre s az utolsó akadálynál fára mászva ágról ágra átugorva végül leérkeztem a földre és kezdtem előről. Futás közben egyfolytában Maurora gondoltam, láttam ahogyan bezárva fekszik egy cellában és a halál szélén áll. Lucyra, akit talán újra és újra megvernek és láncra kötve tartanak. 

Futok, rohanok teljes erőbedobással, nem foglalkozom a környezetemmel, nem látok magam előtt semmit csupán Maurot és Lucyt. Segítenem kell rajtuk, meg kell mentenem őket, de nem tudom egyedül megtenni. Magamra maradtam, mint annak idején a szüleim halálakor. De most esélyt kaptam, hogy azt akiket a legjobban szeretek megmenthessem a haláltól. 

Észre sem vettem, hogy egy idő után a fiúk kijöttek a kertbe és azt figyelték ahogy őrült módjára rohanom a köröket legyőzve minden akadályt. Könnyek égették a szemeimet, éreztem, hogy elő akar belőlem törni az a rengeteg fájdalom és düh ami azóta halmozódik bennem mióta ide kerültem, mióta Mauro eltűnt, mióta ágyhoz kötött lettem, mióta kitagadott a saját családom, mióta átvették a helyemet a családban! 

Óriási lendülettel ugrottam a fára majd meg sem várva, hogy stabilan megálljak az ágon ugrottam a következőre.

- Fanni! - hallottam Jace hangját.

Észre sem vettem, hogy megcsúsztam s a lábam elsuhan az ágak mellett egyenesen a föld felé húzva. Zuhanni kezdtem, s hiába próbáltam a kezemmel megkapaszkodni az egyik ágban, nem értem el őket. Hangos puffanással értem földet s a jobb karomra zuhantam. Éles fájdalom hasított a karomba s egyszerűen forgott velem a világ.

- Azonnal hívjátok a mentőket! - ordította Ashton a fiúknak akik kábultan elbotorkáltak a ház felé.

Jace és Ashton azonnal odaértek hozzám, próbálták megnézni a karomat, de tudták, hogyha megmozdítják talán nagyobb kárt tesznek benne, mint ami. Ott feküdtem köztük a földön a karomat szorítva és nyöszörögni tudtam egyedül. Azok a könnyek amiket próbáltam magamban tartani egyszerűen kirobbantak belőlem s nem tudtam megálljt parancsolni számukra. 

Jace óvatosan simogatta a fejemet miközben Ashtonnal veszekedtek. Utána a mentők hangját is meghallottam. Néhány mentős állt körbe s miután felültettek megvizsgálták a karomat. Elmagyarázták, hogy mi baja a karomnak, magyarázták hogyan kell kezelniük, elmondták, hogy be kell vinniük a kórházba. Nem figyeltem rájuk, csupán a sérült karomat figyeltem és magamat szidtam legbelül amiért felelőtlenül viselkedtem s ennek következménye az, hogy még inkább távolodom a célomtól. A mentősök betessékeltek a kocsiba, Jace, Dante és Ashton a mentősökkel egyeztettek, nem figyeltem rájuk, csupán vártam, hogy mikor fogunk végre végezni mindezzel és mikor térhetek vissza az edzéstervemhez.

Ott ültem a váróban kötéssel a karomon s Dante még az orvossal egyeztetett időpontot a következő vizsgálatra. Jace és Ashton éppen a közeli kávéautomatához mentek amikor meghallottam a távolból Ron mély és dörmögő hangját.

Örömömben azonnal felpattantam a székből, rohanni kezdtem a recepcióhoz s közben szemeimmel egyfolytában őt kerestem. Hallottam a mély hangját és gondolkodás nélkül odasiettem. 

De nem ő volt az. Csupán egy hasonló férfi panaszkodott, hogy az injekció amit kapott egyszerűen csúnya sebet hagyott a karján és ezért fel fogja a kórházat jelenteni.

Összetörtem, talán még jobban, mint az előbb. Vágytam rá, hogy a családom itt legyen, s most az egyszer nem anyáékra vártam, Ront akartam, a fiúkat akik mindannyian meglátogattak a szobámban és szinte alig fértek el a kis helyiségben. Lucyt, aki mindvégig mellettem állt és védelmezett a bajtól. Maurot, akiben oda érkezésem óta második emberként megbíztam és akire bátyjámként tekintettem. Őket akartam. Azt, hogy olyan védelmezőn körülöttem ugráljanak, hogy újra még a mosdóba is nagy kísérettel menjek, mert félnek, hogy megsérülhetek.

De ezek közül az emberek közül senki sem áll már mellettem.

- Fanni, mégis hova tűntél? - jelent meg Jace nyomában Ashtonnal.

- Menjünk el innen, kérlek. - ragadtam meg a kezét jó szorosan.

Ashton azonnal körül pásztázta a helyet, de senki olyat nem talált aki ismerős lett volna számára, s én sem. 

Kimentünk az autóhoz, majd miután a fiúk elfoglalták a hátsó üléseket kissé megálltam s a kilincsen tartottam szorosan a kezemet.

- Nem fognak eljönni, felhívtam őket de a válaszuk csupán az volt, hogy mi vagyunk érted felelősek. - suttogta a fülembe Dante s együttérzőn a vállamra tette a kezét.

Ezután a mondat után azonnal beültem az autóba és némán indultunk hazafelé. Mégis mit vártam, azt, hogy egy ilyen veszekedés után, s azután, hogy kitagadtak a családból, egyszerűen egy kis sérülés miatt minden újra helyre fog jönni?

Mégis, amikor a kapukhoz értünk azt kívántam bárcsak ott lennének a testvéreim, ott várnának engem a kapuknál és aggódó tekintettel figyelnék az autót.