La mia famiglia

12.rész

- Az most nem lényeges. Ha nem vagy hajlandó nekem elmondani és elmész innen, akkor tedd azt. De ne hidd, hogy máshol nem fogják ugyanezt tenni veled.

- Látod, te sem vagy elég erős hozzá, hogy elmond mindazt ami bántja a lelkedet. Akkor hogyan várod el másoktól, hogy megnyíljanak feléd Jace? - fordultam felé indulatosan.

- Ez nem igaz... - védte magát.

- A kisfiú. - megdermedt. - Ő is hozzá tartozik ehhez a történethez? - megragadta a karomat jó erősen és felhúzott magához.

- Felejtsd el, hogy csak létezik is egyáltalán, megértetted? - vicsorgott rám.

- Nem különbözünk egymástól mi annyira Jace. Te is tudod. Ennek segítségével túl tudsz majd lépni a megrázkódtatásokon, és új életet kezdhetsz. Vagy nem? - majd kihúztam a karomat és leültem.

- Sajnálom. - sóhajtott végül és leült mellém.

- Elmondod, vagy inkább magadban tartod amíg fel nem emészt? - nem válaszolt, így elfordultam tőle.

Csak figyeltük a távoli fényeket amiket a város húsz emeletes épületei adtak, s közben hallgattuk, ahogyan a tücskök ciripelnek a fűben. Már azt hittem, hogy elment, ugyanis mozgolódni kezdett, majd elnémult minden, én azonban nem pillantottam felé. Tudtam milyen érzés magadban tartani éveken keresztül mindent, majd egyszer csak megnyílni valakinek aki nem is tudja, hogy valójában milyen érzés mindez.

- Troy... Ő a kisöcsém. Öt évvel ezelőtt a szüleink meghaltak, és ketten maradtunk. Titkoltuk mindenki elől, hogy csupán ketten élünk a házban, ugyanis akkor szétválasztottak volna minket. Így próbáltam mellette maradni és közben dolgozni, persze iskolába is járni. Egy este késésben voltam, ugyanis tovább tartott az esti műszakom. Épphogy a kereszteződéshez értem mikor láttam, hogy az ajtóban vár rám mosolyogva Troy és megörültem. Boldog voltam, hogy együtt lehetünk, hogy megoldottuk ketten a dolgokat és nem lesz semmi baj. Boldog voltam, hogy képes vagyok felnevelni, etetni, ruháztatni és közben törődni is vele egyszerre. Elindult felém, az volt a szokásunk, hogy a nyakamba ugrik mikor hazaérek. De mikor az útra lépett...

Tudtam, hogy most jön a fájdalmas rész. Itt kellett nekem is sokszor levegőt vennem, vagy éppenséggel megállnom, mert eleredtek a könnyeim. Ezek azok a nehéz pillanatok amikor tényleg eldöntjük, hogy megnyílunk a másik felé, vagy nem. Képesek vagyunk abban a személyben megbízni, vagy magunkban sem bízunk eléggé, hogy kimondjuk a történteket.

- Kilépett az útra, és egy fekete autó száguldott ki a kanyarból. Kiabáltam Troynak, hogy álljon meg, hogy jön az autó és veszélyben van, de késő. Csak kikerekedett, riadt szemekkel figyelte a reflektorokat, majd becsapódott, és több métert repült. Az autó tovább hajtott, rendszám nem volt, csupán egy arany C betű volt felfestve a hátsó üvegre. Egy autó kanyarodott ki rögtön ami üldözte a C betűs autót, de meglátva minket lehúzódott és segített nekünk. A férfi hívta a mentőket és mikor beértünk akkor közölték, hogy kómába került. Ahhoz azonban, hogy hoszabb időre életben tartsák ahhoz fizetni kellett, méghozzá nem is keveset, nekem pedig azzal a kis fizetéssel még csak esélyem sem lett volna. S akkor a férfi azt mondta, hogy írja meg a számlát a doktor. Kifizette és még most is segít nekünk. Ezután örökbe fogadott minket, hogy törvényesen is hozzá kerüljünk. Még mindig hálás vagyok amiért nem üldözte tovább az autót, hanem megállt segíteni rajtunk.

- Már öt éve? És azóta sem változott semmi? - néztem felé.

Azonban lehajtott fejét és szomorú tekintetét látva tudtam a választ. A sötétségben ülve néztük tovább a földet, és magunkba zuhantunk. Mindketten ugyanolyan tragédián mentünk keresztül, mindketten ugyanarra a sorsra jutottunk.

- Mi lenne, ha folytatnánk a terápiát, azonban itt és most. - majd felém nézett és bólintott egyet.

Átérezte a helyzetem, és tudta, hogy most vagyok egyedül képes arra, hogy elmondjam neki mindazt ami történt régebben.

- A szüleim imádták egymást, és annál is jobban szerettek engem. Minden alkalommal mikor elköszöntünk egymástól annyit mondtunk Vigyázz magadra, és átöleltük egymást. Azonban a tizedik szülinapomon, mikor elmentek a tortámért, nem mondtam semmit. Sokkal inkább el voltam foglalva a tv-vel, és azzal, hogy vajon mit is kapok majd ajándékba idén. Senki nem tudja megérteni, hogy ez mennyiben köthető a halálukhoz. Azonban én legbelül tudom, hogy amiatt történt, mert én nem kívántam, hogy jól legyenek, hogy túléljék azt a napot is, mint a többit. - majd megtöröltem a szemeimet.

- Végül pedig bekövetkezett a baleset.

- Igen, egy kamion beleütközött az autóba, és azonnal meghaltak. Ezután pedig minden csak nehezebb lett. A nénikém és bácsikám befogadott magához. Eljátszották a minta szülőket, majd mikor már nem jött senki felügyelni minket, akkor megváltoztak. Megvertek, üvöltöztek, és legjobb esetben a szobába zártak. Azonban volt mikor egyszerűen kidobtak az útra, és azt mondták, hogy gondolkozzam el azon amit tettem. Úgy gondoltam a szüleimre értették, ezért is szálltam magamba, és nem kértem segítséget. Azonban ők csak irigykedtek a szüleimre, és ezért utáltak mindennél jobban engem is.

- Ez borzalmas. - megszorította a kezemet, én pedig ugyanezt tettem.