La mia famiglia

35.rész

Már három napja be vagyok zárva a kórházba, az egyetlen dolog amit tehetek, hogy kiülök az ablakpárkányra s figyelem a kertet ami a kórház közepén van kialakítva. 

Ron és a fiúk azonnal nekiláttak felkutatni Mirandat és Maurot, de még nem akadtak nyomra. A tűz minden nyomot és lehetséges dokumentumot eltűntetett a föld színéről. Az a kétszínű liba mindent tökéletesen megtervezett, minden nyomot eltűntetett, s majdnem végzett is velem úgy ahogy eltervezte. 

Halk csilingelés, felemeltem a fejem s megérintettem a szélcsengőt. A pillangó körbe-körbe repült a virágok körül, csupán egyetlen virág hiányzott azóta is a pillangónak és nekem is. 

Lucy minden nap meglátogat, mellettem marad, vigyáz rám és próbál felvidítani, de tudja jól, hogy bár mosolygok, az csak egy álca. 

Ashton Dante oldalán intézi az ügyeket így kevesebbet látom mostanában, Jace pedig egyszerűen eltűnt. Hiába kérdeztem felőle a válasz mindenkitől csupán az volt, hogy fontos dolga akadt amit el kell végezni. 

Lord ugyanolyan állapotban volt, bejártam hozzá szinte minden nap a felkelésem óta, elmeséltem neki mi történt aznap, elmeséltem, hogy mennyien várják azt, hogy felébredjen, hogy itt legyen újra mellettünk.

- Fanni W. Castar? - megfordultam s egy pillanatra megállt a szívem.

Az ajtóban ott állt Mauro, kissé megszeppenve, fekete haja megnőve, ruhája azonban új volt és tiszta. Megremegett a kezem, lassan odasétáltam felé, ám az utolsó pár lépést már futva tettem meg és magamhoz szorítottam. Eleredtek a könnyeim és nem tudtam megszólalni. Hallottam ahogy próbál kinyögni valamit, éreztem, hogy megfeszül ölelésemtől. 

Lassan elengedtem s felnéztem rá, szemei nem azok a mélybarna színűek voltak, hanem kék akár az ég. Hátrahőköltem, elapadtak könnyeim és újra végignéztem az előttem álló emberen. Teljesen olyan volt akárcsak Mauro, s ha nem látnád tisztán szemeit akkor kiköpött mása lenne.

- Mégis ki vagy te?

- Az én nevem Marcus Gonzal. Aznap a tűzesetnél engem is kimentettek társaid az égő épületből. Meg szerettem volna köszönni, hogy megmetettetek aznap abból a börtönből.

- Értem, nos nagyon szívesen Marcus. Mondd csak, rajtad és Lucyn kívül nem volt oda bezárva senki? - s leültem az ablakpárkányra.

- Egy bizonyos Mauro is ott volt velünk egy másik cellában. Miranda nagy odafigyeléssel vigyázott rá, nem is értettem miért van bezárva egy cellába, ha közben úgy törődik vele akárcsak egy kisherceggel. Azonban hallottam, hogy ő nem került ki a tűzből élve. Sajnálom. - dühömben felálltam.

Szikrákat szórtak szemeim, felemelt fejjel néztem szemeibe s megtorpant. Remegtem a dühtől, éreztem, hogy legszívesebben összetörnék valamit. Ökölbe szorítottam kezeim s próbáltam megnyugodni.

- Életben van, csupán az a nőszemély elvitte magával, hogy ne térhessen vissza a családjához. Mauro nem halt meg, világos voltam?! - morogtam.

- Igen, sajnálom. - nagyot sóhajtottam.

- Jelenleg a házunkban tartózkodol nem igaz? - visszaültem a párkányra.

- Igen, egy ideig még ott maradok, azonban érzem ahogy mindenki árgus szemekkel figyel engem a házban, mintha arra várnának mikor rontok rá valakire.

- Ne vedd a szívedre, egyszerűen csak túl sok minden történt már velünk, s nehezen bízunk meg akárkiben is. Főleg ha az a személy Mirandahoz köthető. Miért voltál bezárva oda Marcus?

- Egy utcakölyök voltam, nem kellettem senkinek. Aztán megjelent Miranda, befogadott és egy bábut csinált belőlem. Azt hangoztatta, hogy mi azért létezünk, hogy segítsünk a tervét megvalósítani, azért fogadott be minket, mert nem kellettünk senkinek, hála neki élhetünk így a szolgái kell, hogy legyünk. Én voltam az egyetlen aki ellene mert fordulni, az lett az ára, hogy bebörtönzött engem. Már régóta ott voltam, s már azt hittem örökre be leszek oda zárva, de akkor megjelent az a nagydarab srác és seperc alatt felkapott engem. Azt mondta, hogy a főnök alig várja, hogy találkozzon velem, hogy ő küldte a megmentőm. Akkor megígértem valamit, - majd térdre zuhant előttem - azt, hogy az aki megmentette az életem, a főnök akit olyan nagy odaadással becsül mindenki, azt a személyt főnökömnek fogom tekinteni, s ígérem, hogy mindig az oldalán leszek. Hálás vagyok, s szeretnék az oldaladon maradni. - nézett fel rám mosolyogva.

Ártatlan tekintet, ellenállhatatlan mosoly és tökéletes kinézet. Mindene megvolt, s ez tárult fel most előttem. Felálltam, majd letérdeltem elé s megérintettem az arcát. Odahajoltam a füléhez, majd halkan suttogni kezdtem:

- Ugye nem gondolod, hogy ezt a nyálas dumát beveszem, ugye? - s ellöktem magamtól.

Visszaültem a párkányra s onnan figyeltem ahogy lesokkolva bámulja a földet amin szétterülve fekszik. 10 másodperc, majd 20.

- Hm, nem gondoltam volna, hogy ez nem fog bejönni. Ennek még egyetlen nő sem tudott eddig ellenállni. Érdekesebb vagy, mint hittem hercegnő. - s elégedett mosolyt villantott felém.

- Mit akarsz? Ha nincs komolyabb szándékod akkor tűnj el innen. - s visszafordultam a kert felé.

- Találjuk meg együtt azt a nőt. - jelentette ki.

- Mégis mire mennék veled? Talán tudod, hogy hova szökött el?

- Hidd el, hogy nagy segítségedre leszek. Csupán annyit kérek, hogy melletted maradhassak, hogy megtalálhassam Mirandat és saját kezűleg végezhessem ki. - láttam szemeiben a tüzet.

Lángok amik az égig törnek, vadak, fékezhetetlenek. Olyanok voltak azok a kék szemek most akárcsak a sötét égbolt. És ez a mélyről jövő düh ami annak a nőnek szólt akit én is ugyanilyen utálattal néztem minden pillanatban, egyszerűen tetszett.

- Nekem bizonyítani kell Marcus, addig nem tárgyalok semmiről. Ha tudsz nekem mutatni valamit amivel meggyőzöl, hogy hasznomra leszel akkor maradhatsz. Élvezd ki azt a rövid időt amíg még a házban leszel, úgy hallottam, hogy nemsokára neked fognak esni a kérdéseikkel, ha pedig nem válaszolsz akkor repülsz onnan.

- Értem. - majd elindult kifelé a szobából.

- Ha eljön az az idő, gyere vissza hozzám és meglátom, hogy mit tehetek. Végülis nem tehetsz semmiről. - s visszafordítottam tekintetem az ablakon túlra.

Hallottam ahogy gyors léptekkel távozik, majd becsukja maga után az ajtót. Egyedül voltam, csend volt, túlságosan is nagy csend.