La mia famiglia

50.rész

Kéz a kézben sétáltunk a standok között, s miközben minden egyes kis bódé előtt megálltunk, hogy szétnézhessek Leon egyfolytában szomorú tekintettel figyelte minden mozdulatomat.

Bár mosolyra húzódott a szája bármelyik pillanatban amikor felé fordultam, a szemem sarkából láttam, s őszinte tekintetéből kiolvastam a sajnálatot és a szomorúságot egyaránt.

Halk csilingelés hallatszódott felettünk, mire azonnal odakaptam tekintetem. A bódé tetején megannyi szélcsengő díszelgett és zenélt számunkra a gyengéd szélben. Különlegesnél különlegesebb darabok csüngtek lefelé, a szivárvány színeiben pompázott mindegyik s az egészen egyszerűtől a legaprólékosabb darabig választani lehetett közöttük. Szomorú mosollyal arcomon érintettem meg az apró lepkékből díszített szélcsengőt, ami az érintésemtől azonnal halk csilingelésbe kezdett.

- Minden rendben? - szorította meg a kezemet Leon, mire aprót bólintottam.

- Csupán egy régi emlék jutott eszembe. Mehetünk? - fordultam felé, s mosolyt próbáltam erőltetni arcomra.

- Persze.

Némán sétáltunk tovább s lassan a végéhez érkeztünk a standoknak amikor egy édeskés illat csapta meg az orromat és azonnal az illat forrását kezdtem keresni. Leon azonnal észrevette, hogy megtorpantam és kérdő tekintettel fordult felém, majd őszinte, apró mosolyra húzódott a szája széle és elkezdett húzni az egyik eldugottabb stand felé. 

Az idős bácsi két kislánynak készítette éppen az édességet, én pedig megrögzülten figyeltem minden mozdulatát. Hihetetlen volt számomra, hogy azok az apró, színes kis cukordarabok hirtelen hajszálvékony csíkokká alakulnak és feltekerve egy hatalmas, puha felhővé változnak.

- Jó napot! - köszöntött minket barátságosan a férfi.

- Mondja, mégis, hogy hívják ezt a színes felhőt? - fordultam őszinte érdeklődéssel a férfi felé.

Nevetni kezdett s halottam, ahogy Leon is halkan nevet a hátam mögött mire dühösen fordultam hátra a fiúhoz.

- Mégis mi olyan vicces? - kérdeztem felháborodva, azonban látva jókedvét én is mosolyra húztam a szám szélét.

- Két vattacukrot szeretnénk. Az egyik málnás lesz. - válaszolt Leon a férfinak. - Te milyet szeretnél? - fordult felém mosolyogva.

Végigolvastam a táblán felsorolt ízeket, majd megakadt a tekintetem az egyik legjobb választáson.

- Zöldalmásat. - mondtam vidáman a férfinak, aki bólintott és neki is kezdett az édesség elkészítésének.

- Még soha életedben nem láttál vattacukrot? - kérdezte őszinte meglepettséggel arcán Leon.

- Nem, egyáltalán nem. Számomra ez itt, - mutattam körbe a standokon és a tömegen - mind újdonság. A munka volt az első, s igazából mellette nem is tudtunk egyebet csinálni. Ha valami véget ért jött a következő, s az idő rettentően gyorsan elrepült. Látva mindezt, hogy mennyi minden van is idekint a harcokon, fegyvereken és gyilkolásokon túl, egyszerűen olyan érzés mintha eddig meg lettem volna kötve. - nagyot sóhajtottam.

Gyorsan elkészültek a vattacukrok, s bár Leon válaszra nyitotta a száját, mégis visszafordult a férfihoz fizetni, majd átvette tőlem a vattacukrát és csendben sétáltunk egészen a vásár legvégéig. Úgy gondoltuk már nem vár ránk az utca végén semmi csupán a kihalt út, azonban halk zene ütötte meg a fülünket és megpillantottuk a parkot, mely díszkivilágításban pompázott tőlünk csupán pár lépésre.