Elérhetetlen // Befejezett

IV Első

Az étkező asztalnál ültem és éppen papírokat rendezgettem, mikor kicsapódott a bejárati ajtó és a húgom csörtetett be rajta. Döbbenten és ijedten néztem rá, mert egyáltalán nem számítottam arra, hogy meglátogat és azt sem tudtam, hogy jutott ide.
Szemei villámokat és szikrákat szórtak, amiből egyből levettem, hogy dühös rám valamiért, de még mindig nem értettem semmit.

– Mondd, te mindig ilyen elbaszott voltál? – kezdett egyből üvölteni velem.

– Tessék? – értetlenül álltam fel és tettem felé egy lépést, hátha sikerül megnyugtatni. – Alíz, mi történt és hogy kerülsz ide? Anyáék tudják egyáltalán?

– Jesszus, mintha annyira érdekelne, hogy anya tud-e bármit is!

– Alíz, nem értelek, elmondanád kérlek, mi történt?

Aliz csak állt, összefont karokkal és dühösen nézett rám. Hirtelen Gergely jelent meg az ajtóban, mire még jobban összezavarodtam. Ezer éve nem láttam és nem tudtam, mit keres itt. Azon kívül, hogy nyilvánvalóan ő hozta ide a lányát.

– Én próbáltam lebeszélni, de mindenképp beszélni akart veled – szabadkozott a férfi feltartott kezekkel, majd kicsit távolabb megállt tőlünk.

– Mi a fene.... – kezdtem, de Alíz üvöltve félbeszakított.

– Utállak titeket! Értitek? Hogy tehettétek ezt? Miért nem mondtatok semmit? Miért nem mondtátok soha, hogy én azért nem élhetek bologan a szüleimmel, mert a nővérem az egészet elbaszta?

Nem értettem, mi történik. Próbáltam feldolgozni, hogy Gergely az étkezőmben áll, a húgommal, aki szinte remegve, vöröslő fejjel ordít velünk. Az agyam próbálta összerakni a képet, de nem sikerült neki.
Egészen addig, amíg Alíz hirtelen az asztalra nem dobta a régi lila naplómat. Azt a naplót, amit pár éve elhagytam és amibe annak idején a Gergellyel és az anyámmal kapcsolatos szenvedéseimet írtam le. Lesütöttem a szemem.

– Magyarázza meg nekem valaki!

Gergely értetlenül állt, majd tett egy lépést az asztal felé, amin a napló hevert, félig kinyílva. Odanyúltam, hogy megelőzzem, hogy elolvassa, de amint a kezemben fogtam, kitépte az ujjaim közül és lapozgatni kezdte. Attól féltem, elszakad valamelyik lap, bár úgy éreztem, ezért aztán igazán nem lenne kár. Megállt egy oldalon, én pedig lehajtott fejjel, lesütött szemmel vártam. Aliz közben idegesen dobogott a lábával. Pár másodperc múlva hangosan becsapta a naplót és visszadobta az asztalra.

– Ez nevetséges! Te képes voltál naplót vezetni erről? – kért számon idegesen a férfi.

– Tizenhét éves voltam, baszki! – förmedtem rá én is.

A húgom velem szemben a fejét csóválta és sírni kezdett. A szívem szakadt meg érte.

– Miért nem mondtad el? Azt ígérted, elmondod! Azt mondtad, hogy megbeszéljük! Azt hittem, úgy tűnt abból a pár sorból, ami rólam van benne, hogy szeretsz és megbízol bennem annyira, hogy ezt közöld velem!

– Alíz, kérlek, beszéljük meg! Tizenhat éves vagy, mégis mikor kellett volna ezt a beszélgetést megejteni? Ráadásul az idő múlásával nem is tartottam fontosnak elmondani!

– Szerinted ez nem fontos? Nem fontos, hogy az anyám miattad volt depressziós? Hogy a szüleim egész házassága miattad volt egy kupac szar? Hogy az apám miattad lett egy lecsúszott tesi tanár? Hogy az anyám miattad menekült a munkába? Tudod, ha olyan lányom lett volna, mint te, én is inkább a munkát választottam volna.

Gergely egy szót sem szólt, hogy megvédjen. Csak állt ott és a gondolataiba merült, miközben én próbáltam menteni a helyzetet. Ami menthetetlen volt.