🦋Don't Give Up On Me🦋 /Befejezett/

💜8💜

AMELIA LECLERC

November 27. Szombat

-Mély ponton voltam, így bántottam magam.

-Vannak mostanában ilyen pontjai? -szugerált a nő.

-Nem. -jelentettem ki határozottan.

-Értem.

-Helyre jöttem lelkileg. -magyarázkodtam.

-El kell mennie egy pszichológushoz. -mondta, miközben megszúrt és levette a vért.

-Azt állítja, hogy őrült vagyok? Tisztában van azzal, hogy ezek milyen régi sebek? Nem vagyok olyan állapotban már. Nem lennék képes megölni magamat és a kicsiket. -háborodtam fel.

-Őszíntén beszél. -állt mellém Pierre.

-Én elhiszem, de ilyen esetben mindig ezt kell tennünk. Ez a kötelességünk. -húzta ki a tűt, aminek a helyére kis géz lapot kaptam.

-Milyen fajta kötelesség ez? Romboljuk le a leendő anyuka önbizalmát? Ha ez a cél, akkor azt várhatja, hogy én elmenjek pszichológushoz. -az ápolónőtől kapott papírtörlővel letöröltem a zselét és indulásra készültem. A francia szorosan a nyomomban követett egészen a kocsiig. Ahogy beszálltunk, előre hajoltam és sírni kezdtem.

-Miért van ez mindig? Miért kell az ember lelkébe tiporni? -hüppögtem.

-Én sem értem Lia. -szorított magához a barátom.

-Soha többé nem akarom látni azt a boszorkányt.

-Kicsim, kérlek nyugodj meg. Mély levegő, be és ki. Be és ki....Jobb már?

-Köszönöm. -dőltem a vállára.

-Nem lesz semmi baj. -puszilta meg a homlokom, majd a kocsival kigurult. -Tereljük a témát. Mikor lesz a diploma osztód?

-Holnap délután kettőkor. -feleltem. Nem is meséltem az egyetemről nektek. A napok nagy részét tanulással töltöttem, hogy kellően felkészüljek az utolsó vizsgámra, amin végül sikeresen átmentem. Nagy kő esett le a szívemről és felfoghatatlan, hogy vasárnap már a diplomámat tarthatom a kezemben.

-Akkor én, a szüleid és Charlesék lesznek ott ugye?

-Igen. Nem szeretném nagy dobra verni. -néztem az elsuhanó fákat a kocsi ablakából.

-Minden rendben?

-Csak elfáradtam. -hunytam le a szemem.

November 28. Vasárnap

Kómásan keltem ki az ágyból reggel. Az este nem sok mindent aludtam. Forgolódtam és sose találtam meg a megfelelő pozíciót. Egy valamit sajnálok a terhességben, hogy nem lehet hasra feküdni.

-Te se aludtál, jól látom? -erős fény hatására hunyorogva tekintettem Pierre-re, de így is láttam a karikákat a szeme alatt.

-Bingó. Van valami a levegőben, biztos. De valamennyire sikerült kipihenned magad a mai napra? -fonta karjait a derekam köré.

-Mondhatni. -adtam egy puszit a szakállas arcára, mire lehajolt a hasamhoz.

-Na és ti pocaklakók? Jól aludtatok? -tette a fülét a hasfalamhoz.

-Nem hiszem, hogy sok mindent hallanál. Maximum azt, ahogy korog a gyomrom. -kacagtam fel.

-Gyere, készítettem finom reggelit. -húzott maga után a konyháig. Kalács és forró kakaó volt az asztalon.

-Kalácsot biztos nem te csináltad. Felgyulladt volna a konyha. -cukkoltam.

-Hölgyeim és uraim, visszatért a kötöszködős Amelia Leclerc. Hiányzott ez az éned.

-Ne húzd ki a gyufát Pierre. -tettem a derekamra a kezemet.

-Jól van, de valahogy vissza kell vágnom. -ölelt át hosszasan. Illata az orromba fúrta magát, amitől kellemes érzés futott végig rajtam.

-Maradjunk így egy kicsit. -motyogtam a mellkasába.

-Elfogunk késni. -simogatta a hátam közepét.

-De olyan jó most. -döntöttem a fejemet a vállára. Francia hirtelen felkapott és a szobába vitt be. Leültetett az ágyra és leakasztotta a szekrényből a mai ruhámat.

-Emeld fel a kezed. -utasított rá.

-Nem vagyok gyerek. Egyedül is feltudok öltözni. -puffogtam.

-De ha rajtad múlna, akkor estére se lennél kész. -adott egy csókot, miután levette a pizsama pólómat. Szemével végig mérte felső testemet és a kerekedő hasamat. -Látszódni fog? -utalt a pocakomra.

-Nem hiszem. -simítottam végig az említett testrészt.

Tíz órára megreggelizve és felöltözve, Monaco felé vettük az irányt. Egy órakor anyáék házánál voltunk, még jóval a diploma osztó előtt. Kocsit lezárva, kopogtattunk az ajtón.

-Hányszor mondjam el, hogy nem kell kopognod. -nevetett apa.

-Megszokás. -rántottam meg a vállam, majd átkaroltam apát. -Anya? -kérdeztem, amint beljebb léptünk a házba.

-Fent készülődik már vagy fél órája. -ingatta meg a fejét.

-Miért ilyen nehéz a nőknek időre elkészülni? -sóhajtozott a barátom.

-Ez mindig is rejtély volt számomra, de hozzászoksz. -veregette meg apa a hátát.

-Folytassátok még nyugodtan. Előbb utóbb csak sikerül felhúznotok. -fogtam meg az orrnyergemet.

-Hormonok? -érdeklődőtt anya lefelé jövet.

-Pontosan. -bólogatott Pierre.

-Szülés után jobb lesz, elhiheted nekem. -ölelt át anyum. -Gyönyörű vagy kincsem. Hihetetlen, hogy végeztél az egyetemmel és anyuka leszel fél évvel később. -morzsolt el egy könnycseppet.

-Anya, ne. Én is sírni fogok.

-Oké, befejeztem. Tegnapi vizsgálatok, hogy mentek?

-Arról nem beszélnék egy jó ideig. -mondtam feszülten.

-Minden oké? -lépett közelebb apa.

-Persze. Az ikrek jól vannak, de az orvos felidegesített konkrétan. -vettem mély levegőket, hogy ne húzzam fel újra magam.

-Mit mondott? -szorította meg anya a kezem.

-Mrs. Leclerc, kérem ne. Nincsenek jó emlékeink onnan. -karolt át Pierre bíztatásként.

-Rendben. -biccentett apa.

A helyszínre együtt mentünk ki a szüleimmel. Charles-ék is megérkeztek nem sokkal, akiknek még köszöntünk, mielőtt elkezdődött volna minden.
Az ünnepség kezdetekor elfoglaltuk mindannyian a helyünket és hallgattuk a beszédet. Sorba kihívták az egyetemistákat és átnyújtották a diplománkat. Hivatalosan is manager lettem. Felemelő érzés, hogy egy korszakot lezárunk és magunk mögött hagyunk. Záró beszéd után felálltunk és a sapkák feldobásával fejeztük be a ceremóniát. Viszlát egyetem! Helló nagybetűs élet!

Ig:_liluu.wpoldal_