🦋Don't Give Up On Me🦋 /Befejezett/

💜46💜

AMELIA LECLERC

2030. Február 17. Vasárnap

Teltek a napok, hetek, hónapok és februárban már kerekesszékbe kényszerültem, olyan szinten nincsen életerőm. A sugár kezelés reményével már a legelején felhagytunk. Nem sok esélyem lett volna úgy és ha sikerült is volna, alig három héttel tovább élhetnék. Én mondhatni beletörödtem a sorsomba. Nem gyötör az a gondolat, hogy miről is maradok le. Hogy miért van ilyen hamar vége az életemnek. Miért nem öregedhetek meg a férjemmel. Sose fogom megkapni a választ ezekre, de jobb, hogy nem töröm rajta az agyam. Ha így tennék, felemészteném magam belülről és nem tudnám kiélvezni az utolsó emlékeket.

Viszont péntektől olyan dolog történt velem, amire nem számítottam. Picit jobban éreztem magam és bár inogva, de kitudtam szállni a székből. Egy percig elhittem, hogy talán még is van remény, de aztán észbe kaptam. Nem egyszer olvastam vagy hallottam arról, hogy az ember halála előtt az állapota jobb lesz. Ez következik be nálam is.

A lenti fürdőszoba tükörje előtt állok. Bőröm mindehol fehér, mintha hófehérke lennék. Szemeim beestek és hatalmas táskák veszik körül. Kezemben egy virágos kendőt szorongatok. Ilyen anyagokkal takarom el a fejemet, ahol nincs haj. Hiába nem folytattam a sugár kezelést, az utóhatás miatt kihullott az összes hajszálam.

-Segítsek felrakni? -kérdezte az ajtóban álló lányom.

-Megköszönném. -mosolyogtam rá a tükörből. Leguggoltam, hogy elérjen, majd a kendőt megkötötte hátul.

-Hiányozni fogsz nagyon anyu. -könnybe lábadtak a szemei.

-Ne sírj. Figyelni foglak titeket, csak másik helyen leszek. -térdeltem le a földre.

-Rendben. Szeretlek. -ölelt át a kis karjaival.

-Én is kincsem. -viszonoztam tettét.

-Kimegyünk Nathan-el hógolyózni. Nem jössz ki velünk? -fürkészet boci szemekkel.

-Sajnos nem tehetem meg, de bentről figyelni foglak titeket. -leheltem egy puszit a puha hajába. Kiszaladt a fürdőből és meleg ruhába öltözött az öccsével. Nyílt a terasz ajtó és már kint is voltak. Coco és Luna is csatlakozott hozzájuk.

Karácsony, Új év, szülinapom, Pierre szülinapja. Ezek alatt a négy fehér fal között voltam egészen idáig. Szombaton kiengedtek, hogy otthon lehessek és ne a kórházban leljem a halálom. Sok mindent már úgy se tudtak volna tenni értem. Egy oxigén maszkot adtak itthonra és ennyi. A többit majd elvégzi a természet.

-Hogy érzed magad édesem? -lépett közvetlen mellém a férjem, amíg néztem a kacagó ikreket.

-A megszokotthoz képest egész jól.

-Akkor lehet, hogy...

-Pierre, tudom, hogy te még reménykedsz, de nem fogok meggyógyulni. Az állapotom javulása arra ad jelet, hogy nemsokára eljön a nap. Ki tudja? Lehet már holnap reggel fel se ébredek.

-Ne mondj ilyet Amelia. -hátrált egyet és összeráncolta a homlokát.

-Pedig ez az igazság. Nem lehet elmenekülni a jövő elől. -vezettem vissza a tekintetem az udvarra.

-Te már a elejétől fogva feladtad. Nem így ismertelek meg. -hökkent meg.

-Nem feladtam, hanem elfogadtam. Nem egy és ugyanaz. Semmit nem tehetünk ez ellen. Ez előre meg volt írva, hogy én meddig élek. -magyaráztam el a helyzetet. Pierre-nek mostanáig se sikerült belenyugodnia a szituációba.

A nap további részében egy szót sem szóltunk egymáshoz. Csendben megebédeltünk és elfoglaltuk magunkat. Én nem tudok többet segíteni neki. Ezt magának kell leharcolnia. Este kilenc óra körül lefektettem a gyerekeket. Fürdéshez készülődtem és már másztam volna be a kádba, mikor Pierre bejött.

-Menni fog? -nézett rám búsan.

-Erősen kétlem. -huppantam vissza a kerekesszékbe. Odasétált hozzám, felkapott és lassan beleeresztett a forró vízbe. A széket arrébb tolta, majd a kád szélére ült. Megfogott egy szivacsot és óvatos mozdulatokkal megmosta a testem. Fürdés után, pizsamába öltöztünk és ágyba bújtunk.

-Ne hagyd a gyerekeket egyedül. Nehéz lesz mindenkinek, de ki kell tartanod. -fordultam felé.

-Tudom. Őrizni fogom még az álmukat is. -simította végig az arcomat.

-Köszönöm, hogy az életem része voltál Pierre.

-Én köszönöm, hogy ilyen csodálatos családot alapíthattam veled. -közelebb kúszott és hosszan megcsókolt.

Ez idő alatt egy valamit megtanultam. Sosem tudhatod, hogy mikor jön el az időd. Ki kell használnod minden pillanatot és el kell raktároznod a memóriádba. Élj a mának, mert nem sejtheted, hogy a fentiek miként tervezik a jövődet. És legutolsó sorban légy hálás mindenért, még akkor is, ha rossz emlékek fűződnek hozzá. Minden rosszban van valami jó. Vegyük például az én eseteimet. Gimiben majdnem megerőszakolt Zack, de később megismertem életem szerelmét. Balesetet szenvedtünk, viszont akkor erősödött meg a legjobban a hitem. Terhes lettem az ikrekkel és az egy nagy mérföldkő volt, tele kihívásokkal. És végezetül a betegségem, ami rávilágított egyes dolgokra.
Talán ez volt az, amire tanítani akart engem az élet...