🦋Don't Give Up On Me🦋 /Befejezett/

💜33💜

AMELIA LECLERC

Július 15. Hétfő

-Jó napot! Dr. Todd vagyok, de hívjanak csak Michael-nek. -mutatkozott be kedvesen.

-Jó napot! Amelia Leclerc és a párom, Pierre Gasly. -fogtunk kezet. -A két apróság pedig Lauren és Nathan.

-Szerbusztok. -integetett mosolyogva nekik. Nala viszonozta is. -Kérem, foglaljanak helyet. -mutatott az asztala előtti székekre.

-Gyerekeknek direkt ki van alakítva egy játszósarok, hogy nyugodtan beszélhessek önökkel. -Az asszisztens jött és elvitte az ikreket.

-Most, hogy nyugalom van. -kezdett bele. -Mondjanak el mindent a kezdetektől. -A franciával összenéztünk és láttam, hogy rám hagyja a dolgot, ugyanis én vagyok Nath mellett minden áldott nap.

-Én fogok mesélni, mert Pierre a versenyei miatt nem sűrűn van itthon. -bólintott Michael.

-Pár hónappal ezelőtt feltűnt, hogy Nathan máshogy fejlődik. A kelleténél jobban le van maradva a testvéréhez képest. Anya és az apa szón kívül mást nem mond. Csak hablatyol össze-vissza a saját kis nyelvén. Kerüli a vele egykorúakat, Laurent is beleértve. Válogat a ruhái között és ha valami nem tetszik neki, akkor hisztizik. És ez nem egy átlagos hiszti, ez több annál. -mondtam el röviden tömören az elmúlt fél évünket.

-A ruhásnál tudna mondani egy példát?

-Ma délelőtt nem volt hajlandó felvenni egy felsőt, aztán vettem elő egy másikat és azt már megengedte, hogy ráadjam.

-Hogy nézett ki az első póló? -érdeklődött továbbra is a doki.

-Öhmm..szürke, fehér csíkos volt. De miért kérdezi ezt? -vontam fel a szemöldököm.

-Van egy sejtésem, de szeretnék biztosra menni. Az az esetleges hiszti nem lehet, hogy dühkitörés? Szokott rombolni? -na és itt elgondolkodtam. Akkor reggel dühkitörése volt és azért dobálta a játékait. -Amelia?

-De igen. Naponta többször kiszokott borulni és amikor ilyen hangulatában van, a közelében található tárgyakat elhajítja. Michael mi van a fiúnkkal? -pillantottam rá fátyolos tekintettel. Jobb kezemmel kerestem Pierre tenyerét és amint megtaláltam, összekulcsoltam vele.

-Kedves Amelia és Pierre. Nem szeretnék köntör falazni, így gyorsan a lényegre térek. Nathan nagy valószínűséggel autista. -mintha az idő megállt volna. Kizártam a külvilágot és az az egy szó hangzott el újra és újra a fejemben. Autista. A kicsi fiúnk autista. Mindennel számoltam, de ez most teljesen ledöbbentett. A való világba a párom szorítása hozott vissza.

-Ame jól vagy? -nézett rám. Megszólalni nem tudtam. Egy aprót bólintottam válaszolás helyett.

-Elhiszem, hogy sokkolta önöket, de a neheze csak ezután jön. Ahhoz hogy tényleg megtudjuk a diagnózist, kérdőíveket kell kitölteniük. Nathan-t pedig megfigyeli egy pszichiáter. Ha mindez meg volt és megbizonyosodtunk, hogy autista, akkor papírt kapnak róla.
Ez a könnyebbik része.

-Össze kell tartaniuk akármennyire is nagy falat lesz. Nem látom olyan súlyosnak a helyzetet ahhoz, hogy ne tudna tovább fejlődni. Vannak különböző fejlesztési programok, amivel sok mindent el lehet érni. Az autisták különlegesek. Nem olyanok, mint egy átlagos ember, de még sem térnek el sok dologtól. Borzasztóan okosak. Szerethetőek, bár ők nem mutatják ki mindig az érzelmeiket. Nekem is van egy kedves barátom, aki autista és a diplomájával a világot járja. -magyarázta az orvos, de alig bírtam követni.

-Van rá esély, hogy egyszer majd úgy élje az életét, mint mi vagy Lau? -kerdezte Pierre.

-Természetesen, de ez a fejlesztésektől függ. Az óvodába nem hiszem, hogy egy csoportba kerülhet a testvérével, de messze vagyunk még attól. Most térjenek haza, emésszék fel, beszéljék meg és később tiszta fejjel találkozunk, hogy kivizsgáljuk Nathan-t.

-Köszönjük doki. -állt fel Pierre és kezet rázott vele. Én is megköszöntem, majd az asszisztens pont visszahozta a kicsikéinket.

-Ha bármi felmerül bennük, hívjanak nyugodtan. -nyújtott át egy névjegy kártyát. Elbúcsúztunk és haza indultunk. A gyerekek elaludtak hátul a kocsi ringatására. Biztos elfáradtak a nagy játsszásban. Pierre és én közöttem néma csend állt be. Mindketten próbáltuk felfogni az előbb elhangzottakat.

Otthon az ikreket felvittem az ágyukba, hogy kényelmes helyen szundikáljanak tovább. Épphogy leértem az emeletről, megláttam Pierre-t, aki a cipőjét húzza.

-Elmentem sétálni Lunaval. -mondta és a válaszomat meg nem várva távozott. Megtudom érteni. Túl sok információt kaptunk a mai nap és valahogy fel kell dolgoznia. Míg ő sétált, én kihasználtam a csendet és a fürdéshez készülődtem. Fenti fürdőben a kádat feltöltöttem forró vízzel és belefeküdtem. Lábamat felhúztam és átkaroltam a térdemnél. Csak bámultam a habos vizet és potyogtak a könnyeim.

Az életünk tele van kihívásokkal és beláthatatlan történésekkel. Ezek képesek a legváratlanabb pillanatban is utolérni. Sokszor tanulunk belőlük és erősebbek leszünk. Viszont létezik olyan is, mikor nem nézünk szembe a problémával és inkább elbújunk előle, de ez a módszer idővel idegronccsá tesz minket. Most valahol a kettő között lehetünk Pierre-el.

Nem értem. Nem értem, hogy az élet miért tesz be nekünk keresztbe. Így is már sok mindent átéltünk a családdal. Halál esetek, a balesetünk, felépülés, várandósság az ikrekkel és még sorolhatnám. De valami még is elkerüli a figyelmünket, ha ezt kapjuk a sorstól. Embert próbáló feladat lesz, azt garantálom.

Ig:_liluu.wpoldal_